Average Stroll |📝

Utazás

Másnap már kora reggel hangos pakolásra keltem. Ránéztem az órára, 5:50-et mutatott. Hallottam hogy nagybátyám jön fel a lépcsőn. Benyitott, felhúzta a redőnyt és lerántotta a takaróm.

-Jó reggelt! -mosolygott.

-Szebbet - mondtam nyögve.

Óvatosan kinyitottam a szemem. A nap már fent volt, de igencsak gyéren sütött.

-Kikelni is segítsek?

-Nem köszi, megoldom - ültem fel.

-Hol vannak a cuccaid, fiam?

-Ott, a szekrényben -mutattam az irányt.

-Leviszem őket. A taxi már lent vár minket.

-Mostmár elmondod hova megyünk?

-Londonba -vigyorgott.

Azzal sarkon fordult és kiment a szobámból. Felálltam, magamra rángattam az előre kikészített ruháimat és megindultam reggelizni. Az asztal már tele volt étellel. Sally nem viccelt az ellátásunkat illetően. Bár ha jól emlékszem, Theodor bácsi határozottan megkérte, hogy csak pár szendvicset dobjon össze, míg rendes kajáldához nem érkezünk.

-Jó reggelt! -mosolygott rám házvezetőnőnk.

-Neked is! -vigyorogtam.

-Figyelj, Alex! Mindent rendesen elő készítettem. Van egy külön táska tele rágcsálnivalóval, nehogy megéhezzetek.

- Köszönjük -nevettem. -Nem is tudom mihez kezdenénk nélküled.

-Semmit - húzta ki magát büszkén. -Na, siess kisfiam, mert elmegy a kocsi.

Ebben a pillanatban lépett be Theo bácsi is.

-Kész vagy?

-Persze - mondtam tele szájjal.

-Akkor indulás! - vezényelt.

-Szia Sally! - kiáltottam még vissza, miközben levettem a kabátom a fogasról.

Kiléptünk az utcára. Kellemes tavaszi szellő csapta meg arcunkat. A taxi sofőr kiszállt és kinyitotta az ajtókat nekünk.

"Azta - gondoltam. - Nem gyakran lát ilyet az ember."

Az út lényegében kegyetlenül unalmas volt. Mint később kiderült, a taxis Theo bácsi egyik ismerőse volt. Nagybátyám az anyós ülésre ült, így egész idő alatt a sofőrrel beszélgetett. Én bámultam ki az ablakon és zenét hallgattam.

Hosszú idő után végre megérkeztünk Coquellesbe, ahol vonatra szálltunk a kocsinkkal és a Csalagúton folytattuk utunk. Nagyjából ennyire emlékszem, mert a következő képkocka, amit láttam, hogy Folkestone táblája ácsorgott előttünk magányosan a vasút állomáson. Innen Londonba mentünk ott pedig felkerestük a Maughan Library-t, Anglia legnagyobb könyvtárát.

- Mit is keresünk pontosan? - kérdeztem bizonytalanul nagybátyámtól, mikor beléptünk a hatalmas épületbe.

- Hát Leonard Stone után kutatunk kicsit - mondta, mintha ez teljesen evidens lenne.

Tehát, amit megtudtunk hosszas keresgélés után, hogy ez a jó madár 1444 -ben született Londonban természetesen Arthur Schrank néven, illetve amivel eddig is tisztában voltunk, hogy Cabot első útján 1497-ben vízbe folytotta magát. Az Oxfordon tanult földrajz-történelem szakon. Igazából semmi különös nem volt vele, azon kívül, hogy tartott egy 3 hónapos kiruccanást a Pireneusoknál. Pic de Anetonál szállt meg. Épített egy kis fakunyhót magának. Mint később kiderült, kutatásait végezte itt titokban. Mivel az angol kormány ezt nem nézte jó szemmel otthon, száműzték az országból. Azonban mikor megtudta, hogy egy ifjú felfedező érkezett a szigetre, aki történetesen épp Indiába tart, egy rövidebb út találásának reményében, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Személyazonosságot váltott, felvette a Leonard Stone nevet és visszatért Londonba. Innentől pedig helyben vagyunk.

Szélsebesen száguldottunk ki az épületből. A fuvarunk - ahogy megbeszéltük - kint várt ránk.

- Na, hova megyünk, T? - kérdezte a sofőr.

- A Pireneusokhoz, barátom - mondta elégedetten a professzor.

Idő húzás elkerülése végett: a vissza vezető utunk hasonló volt az oda tartóhoz, annyi különbséggel, hogy már én is beszédbe elegyedtem utas társaimmal. Este volt már, mikor újra Párizsba értünk. Itt elbúcsúztunk hűséges szállítónktól és megszálltunk egy hotelben. Mindössze egy szobát vettünk ki, hogy a lehető legtöbbet spóroljunk az út hátralévő részére. Ami a vacsorát illeti, Sallynek hála ma sem éheztünk.

Másnap reggel korán meglátogattuk a párizsi repteret. Onnan a legkorábbi géppel elrepültünk egyenesen Toulouse-ig. Ott helikopterre szálltunk és a létező legközelebb vitettük magunkat Stone rejtekhelyéhez. Ez azt takarta hogy a hegy lábánál kiraktak minket. Pontosan 144 kilómétert kellett másznunk. Nos, gyakorlatlanságunk miatt ez 13 napunkba került. Ebben a magasságban egy igencsak apró barlang nyílásra lettünk figyelmesek tőlünk körülbelül 20 méter távolságban. Bejárata pont akkora volt, hogy egy ember keresztben beférjen. Mázli, hogy nagybácsimmal rendkívül vékony alakkal rendelkezünk. Így könnyedén bejutottunk. Nagyjából olyan 4 méterszer 3 méter területű helyiségbe kerültünk. Természetesen ezt a helyet már jó pár száz éve kiürítették és múzeumba vitették Stone holmijait. Azon kívül, hogy semmit sem láttunk a nagy sötétségben, nem volt semmi említésre méltó. Nem volt semmi, egészen addig , amíg véletlenül el nem botlottam egy magasabb sziklában a lábam alatt, ami enne hatására kicsit megmozdult.

- Professzor! - szóltam. -Ezt nézze!

- Mi az, Alex? Mit találtál? - kérdezte izgatottan.

- Emeljük meg!

Egymással szembe álltunk. Óvatosan benyúltunk a réseken a kő darab alá és kihúztuk helyéről. Egy közönséges rés fogadott minket. Lassan de biztosan bedugtam a kezem. Valami téglalap alakú tárgyat éreztem. Puha oldalakkal.

- Na, mi az?! - türelmetlenkedett Theo bácsi.

- Várj! - húztam ki.

Egy bőr kötéses noteszt tartottam a kezemben. Leonard Stone naplóját! Kinyitottam. Nagy meglepetésemre csak egyetlen egy lap volt benne. A többit - mint a hajós úton is - kitépték. Ezen pedig ez a vers állt:

Hol szunnyad az alvó óriás,

Bejáratot ott találsz.

Bár repülni nem tudsz

Mégis szállj!

Merülj a mélybe, mert utat

Csak ott látsz!

Teljes sötétség. Pont mint az előzőnél. Stone nem könnyítette meg a dolgunkat. Viszont az kiderült, hogy ő tudott valamit, amit a többiek nem. Ezért akart annyira elmenni és minden bizonnyal ezért volt bent a kiküldött csapatban is. Cabot persze mit sem sejtett az egészről. Ő csak egy lépcső fok volt a tudós szemében. Nehezebb lesz mint hittem.

- Menjünk haza, fiam - mondta nagybácsim. - Majd otthon kitaláljuk a továbbiakat.

- Rendben van - egyeztem bele.