Average Stroll |📝

inside

- Csak megérkeztünk - mondta Theo bácsi, mikor kiszálltunk az úti célunknál.
- Ideje volt - nyújtóztattam meg elgémberedett tagjaimat.
- Nos, fiam, 3 napunk van, hogy felérjünk a csúcsra.
- Akkor essünk neki - vettem vállamra táskám.
Idő spórolás végett, sikerült teljesítenünk az elvárásunkat, és három hosszú nap után fáradtan ültünk le a vulkán tetején. Hatalmas krátere sötéten tátongott alattunk.
- Indulás! - vezénylet nagybácsim.
Felszerelkeztünk, kibiztosítottuk magunkat, és megindultunk lefelé, a végeláthatatlan sötétségbe. Lassan, de biztosan haladtunk egyre mélyebbre.
Egy kiálló kő szigetre érkeztünk. Kioldottuk magunkat.
- Azta! - néztem körbe.
Körülöttünk vörösen izzó láva bugyborgott. Jobbra és balra szürke sziklák voltak. Mögöttünk egy kisebb barlang nyílása fogadott minket.
- Menjünk, Alex - suttogta a professzor.
Bólintottam. Elő halásztuk zseblámpáinkat és megindultunk a rejtelmes feketeségbe.
Óvatosan haladtunk előre. Sehol sem láttuk a végét. Ameddig a lámpák elvilágítottak, csak a szürke fallal találtuk szembe magunkat.
- Tudod, fiam - kezdte Theo bácsi. - Örülök, hogy végülis eljöttél velem. Sokat jelent ez nekem.
- Egy ilyen kalandot ki nem hagynék - vigyorogtam rá.
Ekkor egy hangos reccsenést hallottunk. A következő pillanatban pedig ismét zuhantunk. Maximum 3 métert eshettünk. Vészesen szűk lett a járat. Csak kúszva tudtunk tovább haladni. Végtelennek tűnő csúszás mászás után - ami Theo bácsi szerint nem lehetett több 10 percnél - egy tágas partra értünk. Víz partra. Elvakított a hirtelen jött fényesség. Az égen elektromos felhők voltak, amik néha egy-egy kisüléssel jelezték ott létüket. A víz eszméletlenül tiszta volt. Gyönyörű kék színe szinte hívogatott. Egy kb 100 méter távolságban egy lila növényekkel tarkított szigetet véltünk felfedezni.
- Akkor úszunk? - néztem megerősítést várva nagybácsimra.
- Ahogy mondod - nevetett.
Lassan léptem bele a tengerbe. Hideg volt. Kurva hideg.
- Gyors menet lesz, mert én ezt nem fogom sokáig bírni - mondtam.
- Csináld már - röhögött a professzor.
- Hát hajrá - suttogtam magamnak.
Érdekes, hogy minél közelebb voltam a célomhoz , annál távolibbnak tűnt.
A túloldalon homok szerű part fogadott minket. Hamar kikászálódtunk, megtöröltük magunkat a hozott törölközőinkkel aztán tovább álltunk. Ez a vízálló táska nem is olyan hülyeség. Hatalmas fák és bokrok voltak a szigeten. Kész erdőt alkottak. Lila leveleikkel igen paradox hangulatot teremtettek. A növények kellően elszórtan helyezkedtek el ahhoz, hogy a természet által elő állított fény eljuthasson az aljnövényzet szintjére is. Ahogy beljebb értünk egyre ijesztőbb lett a rengeteg. Egy kisebb tisztás szerűséghez értünk, mikor a tőlünk jobbra lévő bokor remegni kezdett. Egymásra néztünk nagybácsimmal. Az övünkből óvatosan elő húztuk revolvereinket. Ekkor elő ugrott egy furcsa lény. Fején két óriási szarv díszelgett. Szeme pirosan izzott, ahogy mereven  bámult minket. Orra és szája között hosszú bajuszt viselt. Hátán két X alakba rendezett kard. Kezeiben egy-egy kis tőr. Lábain előre és hátra hajló karmok voltak. Az egész teremtés - amennyiben nevezhető annak - zöld színben pompázott. Kis késeit kicserélte a nagyobbakra. Ráfogtuk fegyvereinket. Végig mért minket, aztán megfordult és a bokrot megkerülve elment. Mi is folytattuk utunk. Elővigyázatosságból kezünkben tartottunk pisztolyainkat. A szél időnként meg-megmozgatta a leveleket. A levegőt számomra ismeretlen élőlények hangjai töltötték be. Aztán halk víz csobogásra lettünk figyelmesek. Már nagyon szomjasak voltunk. Megszaporáztuk lépteinket. Már jó előre előkészítettük a kulacsainkat. Egy 15 méter széles folyóhoz értünk. Hatalmasakat kortyoltunk frissítően hideg vizéből. Újra töltöttük üvegeinket aztán ettünk egyet. A vízben 7 nagyobb darab kő volt, híd gyanánt. A középsőn egy előre mutató nyíl ékeskedett.
- Ez egy jel - lelkesült fel a professzor. - Kövessük!
Ő ment előre. A túloldalon egy vastagabb törzsű fa állt, közepén egy odúval. Nagybácsim bizalmatlankodva belenyúlt. Egy  kis noteszt húzott ki. Kinyitottuk és benne a már ismert vers egy részletét találtuk.

Bár repülni nem tudsz
Mégis szállj!
Merülj a mélybe, mert utat
Csak ott látsz!

- Nekem ez még mindig tök homály - néztem értetlenül nagybácsimra.
- Most lehagyta az első két sort - állapította meg a professzor.
- Mert azt már megfejtettük - vetettem fel.
Megindultam vissza a vízhez. Gondoltam, iszom még egyet, hátha segít. Odafele megbotlottam valamiben - szerintem egy gyökér lehetett az - és ahogy a nagy könyvben meg van írva, pofával belezúgtam a folyóba.
- Pff - egyenesedtem fel.
- Alex! - kiáltott Theo bácsi. - Egy zseni vagy!
- Miért?
- Nem repülnünk kell, hanem zuhannunk. Méghozzá egy vízesésnél. Kövessük ezt a víz folyását!
Adrenalinnal fűtve indultunk újra útnak. Hamarosan meghallottuk a zuhatag hangját.
- Már nem lehet messze - vélekedtem.
Egy kiálló hegy oromhoz érkeztünk. A hatalmas mennyiségű víz sebesen hullott a mélybe. Óvatosan néztünk le. Vagy 40 méter magasan álltunk.
- Szóval innen kéne lejutnunk - néztem kissé elbizonytalanodva nagybácsimra.
- Így van - mosolygott. - Készen állsz?
Kényszeredetten elhúztam a szám. Naná, persze, csináljuk.
- Meg fogunk halni? - kérdeztem.
- Ha ügyesek leszünk, akkor nem.
Remek. Ez igazán biztató.
- Essünk túl rajta - sóhajtottam.
Kibiztosítottuk magunkat a peremen lévő két nagyobb darab sziklához. Belebújtunk hevedereinkbe. Már indultunk volna lefelé, de ekkor hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes a tőlünk 10 méterre lévő bokornál. Megálltam. Nagybácsim semmit sem vett észre.
- Pszt - súgtam oda neki.
- Hm?
- Láttam valamit - suttogtam.
- Mit? - kérdezte halkan.
- Ott - mutattam a borkorra. - Valaki figyel minket.
Theo bácsi lassan a pisztolyáért nyúlt. Követtem példáját. Kibújtunk köteleinkből és óvatosan közelíteni kezdtünk a növényhez. Az a valaki váratlanul eliszkolt. Az erdőbe futott. Ekkor láttam meg kivel is van dolgunk. Hosszú derék középig erő vörös hullámos haja volt, kreol bőre és rendkívül kecses teste. Egy nő volt az. Velem kb egykorú lehetett.
- Helyben vagyunk - kacsintott rám a professzor.
Visszarohantunk a cuccainkért, majd követtük a lányt. Ismét a rengetegben találtuk magunkat. Felerősödtek az ott lakók hangjai. Még a szél is sokkal óvatosabbnak tűnt. Ide már nem szűrődött be annyi fény, így kénytelenek voltunk a lámpáinkat is igénybe venni. Ahogy mentünk előre, egyszercsak egy ág reccsenésre lettünk figyelmesek. Mögülünk jött a hang. Elő rántottuk fegyvereinket és hirtelen megfordultunk. Egy nagy darab szakállas férfi állt mögöttünk felemelt kézzel.
- Hahó - erőltetett egy mosolyt.
- Ki maga? - kérdeztem.
- McGuard vagyok - válaszolt, miközben leengedte kezeit. - Nagy rajongója vagyok, professzor - fordult nagybácsimhoz. - Az összes előadásán ott voltam, és mikor megtudtam, hogy hova tart, úgy gondoltam, hogy követem.
- Miért csak most bújt elő? - bizalmatlankodott Theo bácsi.
- Egy napos késésben voltam és még csak most sikerült utolérnem magukat. Ne aggódjanak, mindenem megvan, ami kell. Csupán annyit kérnék, hogy hadd mehessek magukkal.
Összenéztünk a professzorral. Még egyszer végig mértük a férfit. Fehér bő inget és farmert viselt egy túra cipővel kiegészítve. Bólintottunk.
- Akkor induljunk! - törtem meg a csendet.
Megint zajt hallottunk. Megfordultunk és előre szegeztük a pisztolyokat, új úti társunk is követte példánkat. Kérdőn hátra néztem rá.
- Egyedül jöttem.
- Alex - suttogta Theo bácsi és a hang irányába mutatott.
Ekkor vettem észre a vörös lányt. Kíváncsian fürkészett minket.
- Szia! - köszöntem mosolyogva.
Erre ő megintcsak elfutott.
- Mondd csak, az összes lány így fél tőled? - kérdezte McGuard.
- Nagyon vicces - néztem rá szúrósan.
- Kövessük - mondta Theo bácsi.
Elindultunk amerre láttuk elszaladni. Ám amint pár lépést tettünk, megmozdult alattunk a föld és leestünk. Arra emlékszem, hogy egy verembe estünk, valószínűleg csapda lehetett. Ahogy földet ért a lábam elestem, bevertem a fejem, és ájultan estem össze...