Alhem földjén

2. fejezet - Rosenna

Az esti hűvös szél sietősen suhant át Alhem fővárosának utcáin. Rosenna szorosabbra fogta magán barna köpenyét, ahogy az Alsóváros felé haladt. Késésben volt, ezért megemelte a szoknyáját, hogy a maradék távolságot futva tegye meg. Szerencsére az utcák eléggé kihaltak voltak ezen a kései órán, így senki sem kaphatta rajta, hogy kiszökött a kastélyból. Ahogy befordult az utcába, ahol a kocsma állt, a bódult emberek hangzavarát már kintről is hallani lehetett, az ablakon kiszűrődő fény hívogatónak tűnt a kinti sötétségben. A lány megállt az ajtó előtt, hogy levegőhöz jusson, majd elővette oldaltáskájából a szantálfa illatú parfümöt, amit titokban a hercegnőtől kapott a születésnapjára. Fújt kettőt maga elé, végül belesétált az illatfelhőbe. Visszatette a táskájába a kis üveget, és úgy érezte, készen áll az előadásra. Ő volt az est fénypontja.

Amint belökte az ajtót és levette a fejéről a csuklyát, a kocsmáros felderült arccal integetett a lánynak. Rosenna orrát megcsapta a szegényes helyet betöltő alkohol és izzadság fanyar szaga, mégis egyetlen fintor nélkül szelte át a tömeget, egyenesen a kocsmároshoz. A lány csodálkozott, hogy milyen sokan befértek abba a viszonylag kis kocsmába, valakinek már hely sem jutott. Illetve először azt sem értette, hogyan engedhet meg magának a tulaj időről időre egy zenés estét, de Rosenna előadása láthatóan megnövelte a bevételt.

– Azt hittem, ma cserbenhagysz – vigyorodott el a széles vállú, kissé pocakos, őszülő férfi, majd egy korsó sört nyomott a lány kezébe. – Akár neki is állhatsz.

Rosenna udvariasságból ivott két kortyot a kesernyés ízű italból, aztán a neki szánt elkerített sarok felé menet letette a korsót az egyik társaság körasztalára. Biztos volt benne, hogy így még véletlenül sem megy kárba. Két férfi már ott várta az elkerített részen, ők kísérték hangszerekkel az előadását. A lány felfedezett ismerős arcokat, ahogy ráfüggesztették várakozó tekintetüket. Megköszörülte a torkát, majd intett a másik kettőnek, hogy kezdhetik.

A dalok olyan kalandokról, szerelmekről szóltak, amiket minden unalmas életű ember szívesen átélt volna. A hangzavar annyira elcsendesedett, hogy tökéletesen hallani lehetett Rosenna rekedt, bizsergető énekét. Hangjával szinte életre keltette a történeteket, a mítoszokat, szinte az emberek zsebébe rakja a kalózok kincsét.

A lány már megszokta, hogy közönség előtt kell énekelnie, így az első perctől az utolsóig ki tudta élvezni. Ekkor nem kellett a nemeseknek megfelelnie, sem eltitkolnia boszorkány mivoltát az emberek elől, a dalok minden erőfeszítés nélkül hagyták el az ajkát. Csak egy egyszerű lány volt, aki pénzt akart keresni, nem pedig a hercegnő szolgálólánya, akinek minden lépésére figyelnie kellett. Ezeken az estéken mindig ki tudta magából adni a feszültséget, talán csak emiatt bírta az örökös titkolózást.

A szokásos egy óra olyan gyorsan elrepült, hogy Rosennának csak egy pillanatnak tűnt. A kocsmáros már ott állt mellette, mindig helyben kifizette a bérét. A lány megköszönte a pénzt, de a férfi bormámoros tekintete elárulta, hogy ő még hálásabb volt az előadásért. Egészen addig, amíg a bejárati ajtó hirtelen ki nem vágódott, majd a küszöbön egy széles vállú, idősebb, fekete hajú férfi dülöngélve lépett át.

– A ház tele van, Kel! – szólt oda neki azonnal a kocsmáros. – A legutóbbi verekedés után azt hittem, elég érthető volt, hogy nem látunk itt szívesen...

– Ebben a putriban akkor sem vennék ki egy szobát, ha az életem múlna rajta – intette le hanyagul a férfi, majd kirántotta az egyik részeg alól a széket, hogy ráülhessen. A szék tulajdonosa bormámoros tekintettel úgy terült el a földön, mint egy zsák krumpli. Többen is felmordultak, hogy mit képzel ez az alak magáról, de nem szólalkoztak össze vele, inkább ketten felsegítették a részegest.