Vissza Hozzád

:1

A repülőgépen ültem, és a barátaimmal chateltem. Nagyon fognak hiányozni, nélkülük megbolondultam volna ebben az 1 évben Matt nélkül. És most jön a legrosszabb, látni fogom ennyi idő után, más karjaiban. És nincs itt senki, akivel ezt meg tudnám beszélni személyesen. Egyedül érzem magam...
Pár óra múlva leszállt a repülő. A nagyiék a reptéren vártak. Mikor megpillantottam őket, odafutottam hozzájuk, és egy nagy öleléssel köszöntöttem őket. 3 éve költöztek Torontóba, és azóta nem láttam őket.
Hazafelé sokat beszélgettünk, meséltem nekik a zene iránti vonzódásomról, a barátaimról, a jegyeimről. Mindenről, kivéve a legfontosabbról. Róla.
Otthon, ha mondhatom így, egy finom vacsora keretein belül folytattuk a csevegést, majd nagyi felvezetett a szobámba, ami egy gyönyörű babarózsaszín falakkal rendelkező, ízléses, fehér bútorokkal ellátott szoba volt, szintén fehér franciaággyal, egy íróasztallal, szekrényekkel és tévével.
-Nagyon tetszik ez a szoba, nagyi! - mosolygok rá, majd hálám jeléül megölelem.
-Annak igazán nagyon örülök. - mosolyog rám. - Bár fiatal az este, mi ilyenkor már lefekszünk pihenni, nyugodtan csinálj amit szeretnél, ha éhes vagy tudod hol a konyha, érezd magad otthon. - puszilja meg a fejem búbját majd kimegy a szobából.
A repülőút miatt én is eléggé elfáradtam, szóval kipakoltam, és én is lefeküdtem, és rögtön elnyomott az álom.
Másnap délben keltem fel, és azonnal a konyhába mentem, ahol a nagyiék épp az ebédet készítették.
-Jó reggelt! - mosolygok rájuk fáradtan.
-Jó reggelt - mosolyog nagyapa rám - már nem érdemes reggelizned, öltözz fel, és 10 perc múlva jöhetsz ebédelni.- mondja a papa, mire én feltápászkodtam, felvettem egy rövid farmernadrágot, és egy piros egyszerű rövidujjút, megmostam a fogam, megfésülködtem, és a sminkkel nem is bajlódtam, helyette leszaladtam a konyhába.
-Kérlek, Olivia, megterítenél? - kérdi a nagyi, mire én csak bólintok egyet és neki is állok.
Ebéd után úgy döntöttem, sétálok egyet, hogy kicsit megismerjem a helyet, vagy legalább a környéket. Bolyongtam mindenfelé, majd megláttam egy gyönyörű parkot, mindenhol virágokkal és fákkal, úgyhogy oda leültem kicsit. Ekkor egy hosszú szőke hajú, magas lány jött felém.
-Szia, még nem láttalak erre! - ül le mellém, barátságos mosollyal az arcán az idegen lány.
-Csak tegnap jöttem. - mosolygok rá vissza. - Olivia vagyok- nyújtom a kezem felé.
-Lesie- rázza meg a kezem egy barátságos mosoly kíséretében.
-Mindenki ilyen közvetlen itt? - kérdezem.
-Nem, csak tudod én is 2 éve költöztem ide, és sokkal könnyebb lett volna, ha valaki barátságosan idejön hozzám, és nem magamnak kell barátokat keresnem... - néz rám még mindig mosolyogva.
Ezután igazából mindenről beszéltünk. Valamiért úgy éreztem megbízhatok benne, neki kiönthetem a lelkem. Elmeséltem neki mindent, a zenéről, a barátaimről, a családomról. És RÓLA. Nem mondtam el a nevét, bár faggatott kicsit, végül megértette, hogy nem szeretném egyenlőre elárulni, mivel tipikusan az a lány, akit mindenki kedvel, és akivel mindenki jóban van.
Ő is tudtom szerint mindent elmesélt. A szülei elváltak, az apja egyeltalán nem érdeklődik felőle, az anyukájaval él. Van egy barátja, Cameron, 1 éve járnak, nagyon szereti. Ezelőtt New York-ban élt, és azért költöztek el, mert áthejezték az anyukáját.
Nagyon sokáig beszélgettünk, este hétkor indultunk haza. Lesie egy utcában lakik velem pár házzal arrébb, úgyhogy az úton még beszéltünk Mattről.
-Őszintén szereted még, vagy már csak kötődsz hozzá? - kérdi Amber.
-Őszintén? Szeretem. Egy részem mindig szerelmes lesz belé. Szerintem sose szeretünk ki az első nagy szerelmünkből, csak megtanulunk együttélni a hiányával. - osztom meg vele az egyetlen olyan bölcsességet, amit saját bőrömön tapasztaltam.
-Matt Mars a srác, ugye? - állít meg.
-Ho-Honnan? - dadogok meglepődve, megszeppent hangon. Rég hallotam már a nevét. A barátaim, mióta elment, csak Ő - nek hívják. 1 éve nem hallotam ezt a nevet.
-Elmesélted, hogy 1 éve jött ide, L. A.-ből, és tudod, egy suliba járunk, sőt ő Cameron legjobb barátja. - mosolyog rám.
-El ne mondd neki hogy itt vagyok. Tényleg, ameddig csak lehet, élje az életet úgy, hogy kicsit se vagyok benne. - kérem őt.
-Miért? - kérdezi furcsán.
-Miatta. - mondom egyszerűen.
-És te? - vágja rá rögtön.
-Az én érdekemben is. Még szeretem. Ő engem már nem. - mondom szomorúan, majd letörlöm a hirtelen jött könnycseppem.
Amber még vigasztalt kicsit, majd mindketten hazamentünk.
A nagyszüleim épp valamilyen tv műsort néztek, én pedig felmentem a szobámba, videochateltem a szüleimmel, írtam a barátaimnak, majd bejelöltem Lesie-t Facebook-on.
Az járt a fejemben hogy 3 nap múlva újra látom őt. A fiút akit azóta is úgy szeretek, mint amikor elment, ha nem jobban. Mit fog vajon reagálni? Szeret még? Hülyeség, hogy szeretne, ha van barátnője? Biztos mostmár azt a lányt szereti. Biztos boldogabb vele. Biztos többet nevetnek.
Újra és újra a búcsú pillanata játszódott le a fejemben, még álomba nem sírtam magam.