Love Yourself

Hate

Megfordult már valaha az a kérdés a fejetekben, hogy miért könnyebb utálni, mint szeretni? Ezen tematika nálam minden napos dolog, amire eddig még nem találtam meg a választ, s minél jobban elmélyedek ebben, annál közelebb kerülök az őrület határához. Még túl fiatal vagyok, hogy ily megkeseredett életet éljek halálom napjáig, ám ha hamarosan nem történik változás, akkor örömmel várom s sürgetem azon napot, mely elhozza a megváltást, mintsem folytassam az életnek nevezett lassú és fájdalmas halált.

Vajon a világon hányan küzdenek még azzal a problémával, mellyel gyenge személyem vívja meg minden nap a csatát, s mikor nyugovóra térek, fáradtan és sebzetten, rájövök, hogy megint elbuktam. Ürülök, hogy jelenleg az olvasóim és nem a beszédpartnereim vagytok. Hogy miért? Hisz akkor az lenne az első kérdés, hogy miért nem kérek segítséget? Azt hiszitek, hogy nem próbáltam. Szülők, tanárok, majd végül egy szakemberhez fordultam, s mind egy állásponton voltak. Keressem meg a problémát. Köszönöm, de ezt már a legelején tudtam. Az életem megkeserítője egyetlen érzelem, mely megszüntet minden más eufóriát kiváltó emóciót. Ez nem más, mint az utálat. Utálom a legtöbb emberi viselkedést, s azt a színjátékot mellyel megvezetik a naivabbat. Utálom a világot, mely nem tekint egynek többi lakójával. Ám legfőképp magamat utálom. Nem vagyok képes arra, hogy megismerjem önöm valóját, s ha bizonyos részeim már felfedésre kerültek, azt megtagadom és gyűlölöm, s talán pont eme viselkedés miatt vet meg mindenki más. Sokan vesznek körül ám mégis mérhetetlen magány tölt el, melynek száműzését lehetetlennek tartom.

Sok mindenben különbözőm a velem egykorúaktól, de vajon ez a differencia alakított ki egy akkora szakadékot köztem és társaim között, hogy az összekötő híd megépítése megvalósíthatatlan? Nem tudom, s már belefáradtam a válasz kutatásában ám mégsem tudom azt mondani, hogy nem érdekel, hisz az elsődleges célom a változás ám a titkaim korlátoznak. Nem érzem jól magam a bőrömben. Tételezzük fel, hogy Isten igen is létezik, s ha ez így van akkor Őt is utálom mert lelkemet születésemkor rossz testbe száműzte. El kellene fogadnom önmagam ám erre képtelen vagyok. Minden napi próbálkozásom már réges régen meghaladta képességeimet. Rosszul vagyok a tükörképemtől, s amikor csak meglátom meztelen testemet, elfog a hányinger. Irtózom minden egyes porcikámtól s eme öngyűlölet agressziót vált ki belőlem. Furcsa s talán elfogadhatatlan természetem mellé társult még a lobbanékonyság, melyet nem tudok féken tartani. Indokolatlanul kiabálok s dühöngök. Estére viszont minden más. Az a sok fájdalom és érzelem mind átalakul egyetlen egy emócióvá. Ez az üresség. Testem meg sem mozdul, hisz a legapróbb levegővétel is kínzó. Csak fekszem az ágyamban s számolom sós könnyeim koppanását a rideg párnahuzaton. Hangomat igyekszem elfojtani, hogy szobatársamat fel ne ébresszem, hisz ha felébredne kínkeserves, segélykérő zokogásomra, akkor szembe kellene néznie undort keltő arcommal. Miért ilyen nehéz elérni a legtermészetesebb dolgokat? Mégis mit kellene feláldoznom ahhoz, hogy szeressen valaki, s vajon az élőt vagy a holtat könnyebb elfogadni?