Wonderwall

Szeptember 1. Hétfő

Helló! Oké, valaki hívja a dilidokit, köszöntem egy könyvnek. Mindenesetre most már mindegy, ennél nagyobb elmezavarost még nem hordott a hátán a Föld, úgyhogy ez már nem csak, hogy belefért, de egyenesen kikívánkozott. Hogy őszinte legyek, írtam volna tegnap is egy kis bemutatkozást, de amilyen ügyes vagyok, elkeveredett a napló a dobozaim közt.
A lényeg viszont az, hogy ma kezdek a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumban, a tizenkét osztálytársammal, akikről nem tudok... mondanám, hogy javarészt semmit, de egyáltalán nem ismerem őket. Volt ugyan egy gólyatábor, de, hogy őszinte legyek, nem volt túl sok kedvem elmenni. Még eléggé a költözés hatása alatt voltam, és igyekeztem megszokni azt a helyet, ahol jelenleg lakunk, tehát biztosan nem tett volna jót nekem egy újabb utazás. Jó kifogás sose rossz, mi?
A ma reggel egy tökéletesen átlagos hétfő délelőttnek ígérkezett. Az ébresztőm hosszas kérlelése után kidobott az ágy, majd a fürdőbe igyekeztem, ahol fogat mostam és kezdtem valamit a hajammal. Nyár végére szinte teljesen sötétszőke lett, szóval ideje lenne ellátogatnom a fodrászhoz.
Nem akartam rögtön az első nap úgy kinézni, mint egy másnapos pantomimes, ezért csak egy kevés alapozót és halvány rúzst tettem fel, amitől máris emberibb lett a kinézetem. Visszamentem a szobámba, és találomra kikaptam a szekrényemből néhány ruhadarabot. Egy egyszerű fekete, ujjatlan felsőt vettem fel, meg persze a kedvenc lila csőgatyámat, föléjük pedig egy lenge, könnyed anyagból készült, hófehér inget. Mivel úgy voltam vele, hogy a cipőmet a kutya se figyeli, elővettem az egész nyáron hordott szürke tornacipőmet, amit amint a kezembe vettem, lazán fejbevágott a gondolat; gratulálok, a lustaság ezúttal is erősebb volt, mint bármi más, ugyanis három hónapja nem voltam hajlandó felvenni más cipőt. Sóhajtva felvettem, és ma is megígértem magamnak, hogy majd használom a nagyitól kapott, ugyanilyen fekete conversem.
Anya korán reggel elment dolgozni, hisz meteorológus, és sok a dolga, így a hűtőre kirakott nekem egy kis cetlit.

Reni!
Előre is sok sikert a mai naphoz! Ha szeretnéd, keltsd fel apádat és elvisz a suliba.
Puszi, anya.

Mivel nem volt szívem felkelteni apát, aki mellesleg éjjel sokáig fent volt, mert a tévét bütykölte valami gikszer miatt, ami azóta már persze megoldódott, ezért előkerestem a biciklim biztonsági láncának a kulcsát, kisiettem az udvarra, és a szinte üres táskám a vállamra kapva eltekertem a suliig.
Nem volt hosszú út, főleg, hogy a fülhallgatómból ezerrel tombolt az Imagine Dragons - Radioactive, így seperc alatt odaértem. Egy egész nagy épület volt, ahhoz képest, hogy csak egy egyemeletes suliról beszélünk. Két helyen is kiírták az iskola nevét; a lépcső előtti táblán és a falon is ott virított a felirat. Egy rácsos kerítéshez lakatoltam a biciklim, majd a kulcsát a táskám mélyére süllyesztettem. Nyilvánvaló volt a klikkesedés már az első nap, ugyanis négy-öt fős csoportokban vonultak be a gimibe a diákok. Vállat vontam, majd megindultam befelé, a portára, ahol az ablakhoz mentem a belépőkártyám -vagyis annak nem léte- miatt. Bediktáltam a nevem, majd a portás firkálgatott valamit a kilencedikesek listáján, aztán felküldött az első emeletre, azon belül is a huszonegyes terembe. Biccentve elindultam, ám az iskola névadó szobráig sem jutottam el, ugyanis egy kissé kótyagos beütésű, ideges nő ácsorgott Szent Johanna arcképe mellett.

– Kisasszony! – bökött felém a vonalzójával, amit eddig észre sem vettem, majd intett, hogy menjek oda hozzá. Nem akartam első nap balhézni, de nem értettem, mit akarhatott tőlem, szóval ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, a szemem forgatva felmentem a lépcsőn. Mint kiderült, valami Dorinával kiabált ordenáré módon a szoknyája miatt, így nem voltam se szemtelen, amiért ott hagytam, se pedig bajtárs, főleg, hogy nadrágban voltam. A folyosó legvégén megtaláltam a termemet, aminek az ajtajára ki volt akasztva a névsor, rajta pedig a nevem, szóval lesz, ami lesz alapon benyitottam.

– Sziasztok – mosolyogtam olyan reggeli stílusban a rajtam kívül ott tartózkodó négy vagy öt főnek, akiken körvonalazódott az őszinte döbbenet. ,,Ez meg ki"?

Nem teketóriáztam sokat azzal, hogy hova üljek, lehunytam a szemem, majd amelyiket először megláttam, oda letettem a táskám. Ez volt az ablak melletti sor második padja. A terem egész tiszta volt, legalábbis tisztább, mint amit általánosban tapasztaltam. A falak hófehérre meszeltek voltak, a tanári asztal mögött pedig volt egy tévé. Háromnegyed nyolc körül betévedt a többi osztálytársam is, akik ugyanolyan fürkésző tekintettel néztek rám, mint akikkel találkoztam. Őszintén szólva nem érdekelt, mit gondolnak rólam, majd megismernek úgyis. Vagy nem.
Nem sokkal később egy igazán sötét stílussal megáldott lány vágódott le mellém, és ezt szószerint mondom. A fejét az asztallapra hajtotta, így pont rám nézett. Fekete, vasalt haja volt, hosszúszárú, kissé elnyűtt tornacipője (sorstárs! ), háromnegyedes gatyája és egy éjfekete, csillagmintás pólója. Utána pár perccel megérkezett egy nála jobb kedvű, vagyis inkább éberebb lány, aki szinte azonnal engem talált meg.

– Szatmáry Kinga – nyújtotta a kezét, mire felvontam a szemöldököm.

– Reni – ráztam meg a kezét, mire észveszejtő fecsegésbe kezdett. Mondta, hogy üljek mögé a fal melletti sorba, meg mesélt valamit a másik osztályról, és a gólyatáborról, aztán a felvételiről... untam. Mielőtt még látványosan felsóhajtottam volna, megráztam a fejem és ránéztem. – Nézd, ez igazán érdekes, meg minden – vigyorogtam erőltetetten –, de kora reggel van, és ilyenkor az agyam nem fog olyan jól, hogy megértsem, mit is mondasz.

– Micsoda egy primitív.. ah! Inkább nem is folytatom – sziszegte, majd visszaült a helyére.

Az emo eközben elaludt, bizonyára őt is annyira érdekelte Kinga szentbeszéde, mint engem, hogy ezt váltotta ki belőle a puszta jelenléte. Ezek után szép lassan beszivárogtak a többiek is: Gábor, egy csendes, alacsony srác, egy picit pufibb fiú, Zsolti, akinek minden jelenlévő nagyon örült, épp úgy, ahogy Dávidnak is, aki headseten keresztül beszélgetett valakivel szünet nélkül.

A nap további része egész unalmasan és monoton stílusban telt. Az osztályfőnökünk, Haller, kikérdezte, ki hiányzik, mire Ricsi (csak onnan tudom, hogy Haller a nevén szólította, amikor rászólt) beüvöltötte, hogy ,,Cortez", aki elvileg igazoltan hiányzik egész héten. Aztán Arnoldot is bemondta valaki, akarom mondani Neményit, aki ahogy kimondták a nevét, belépett az ajtón, és kimagyarázta a késését.

Ezután Borrel igazgató úr kikérdezett minket arról, hogy melyikünk nem tanult angolt eddig, mire nyolcan feltették a kezüket. Én szerencsére hamar megtanultam egyaránt angolul, mint franciául, hisz a külföldi rokonaink által ragadt rám a nyelv. Lediktálta a tanárokat és a tantárgyaikat, kitöltette velünk az órarendet és a belépőkártyaigénylő lapot, meg a sulibox-igénylő lapot, meg a többi általános dolgot, amit ilyenkor szokás.
Ezután pedig kicsöngettek, mi pedig csinálhattunk, amit akartunk.

Nem sokkal később (legalábbis szerintünk nem tartott sokáig, de Haller észrevehetően kifulladt a sok beszédtől) véget ért a negyedik óra is, ezzel együtt mehettünk volna haza, viszont mi még buliztunk egyet a sulirádióból szóló A Thousand Sunsra. Hazaérve bedobtam a táskám a sarokba, majd akár egy műugró, beugrottam az ágyamba, és hálát adtam minden egyes létező szentnek, istennek és mitológia lénynek, hogy épen túléltem a mai napot. De egyébként nem volt rossz.

Új suli: 5/5 – egész jó!
Osztálytársak: 5/4 – Kinga nem a legszimpatikusabb, meg volt pár ember, akit nem sikerült nagyon megismernem, de amúgy jó a társaság.
Az a rejtélyes ,,Cortez": 5/? (Most komolyan, őt hogy pontozhatnám? :D )
Mai vacsi: 5/2 - Anya kipróbált egy új, ázsiai receptet. Nem volt a legjobb, de legalább megpróbálta.