A hullócsillagok is énekelnek

Chapitre 3

Egy óra fele jártunk, mikor a fehér camaro elhajtott az Üdvözöljük Romainville-ben! feliratú tábla mellett. Nekem hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, a házakat néztem, amelyek hirtelen mind ismerősnek tűntek kissé, de nemcsak a házak, a fák, a bokrok, az utcák, az út, amelyen Axelle végighajtott, de még a madárcsicsergés is. Az egész hely a gyermekkoromat idézte fel, annak jó és rossz pillanatait. Szinte már láttam magam előtt apám rezidenciáját, újra ott voltam a jótékonysági estéken, hisz ezeknek színhelye általában a Betranche-ház volt a tágas beltér miatt. De nemcsak jótékonysági bálokat szerveztek ott, hanem évzáró céges partikat, amiket ha lehet, még jobban utáltam. Mégis, a hozzánk vezető elágazásnál nem balra kanyarodtunk, ahogy én tettem sokszor, mikor Párizsból jöttem haza, hanem jobbra, és kezdetét vette az utolsó fél óra, amíg Paradisékhoz érünk. Ezt a fél órát is szótlanul tettük meg, izgatottságom pedig a tetőfokára hágott, aligha lehetett már überelni, de mégis sikerült, mikor Axelle felkanyarodott a macskaköves berakásra, majd a kapu varázsütésre kinyílt előttünk. A szívem szaporán vert, éreztem, hogy végigfut az ilyen helyzetekből jól ismert melegség a testemen, az arcomat pedig elönti valami halovány pír. Sosem voltam pirulós típus, ha zavarban voltam, mindig az árult el, hogy többet fészkelődtem az átlagosnál, és egyfolytában az orromat dörzsölgettem. Ezért az arcszínemből talán Axelle nem is vehette észre, mennyire bepánikoltam, de rá pillantva konstatáltam, hogy egyáltalán nem is törődik velem. Szigorúan előre felé nézett, a kezei remegtek a kormányon, olyannyira szorította, hogy ujjai is elfehéredtek.

Sosem tudtam, Axelle meséjében ki a gonosz fickó. Persze én is feszengek, hogy négy év múlva újra vissza kell ide térnem, a bűnök melegágyába, látni a csalódott tekinteteket, avagy a megvetőket, mellyel üzenik, megbocsájthatatlan, hogy nem vállaltam részesedést apám cégénél, nem vagyok más, mint egy hálátlan féreg, aki ennek tetejébe még gyáva is, hisz elmenekült a városból. Nekem nincs szükségem ezekre a pillantásokra, megvagyok én nélkülük is. Ezért is terveztem úgy, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Viszont miután Axelle tizenkilenc lett, szinte menekült a családi házból. Még mindig emlékszem arra a napra, mikor felhívott. Sosem tudnám kitörölni az emlékeimből.

Csak bámultam magam elé, mikor az autó zúgása abbamaradt. Mostmár elkerülhetetlenül visszatértünk a minket soha nem eresztő démonjainkhoz, és talán itt az ideje, hogy legyőzzük őket.

Arra eszméltem föl, hogy Axelle becsapja mellettem az ajtót. Tudtam, itt az ideje annak, hogy én is kiszálljak az autóból. Ugyanaz a látvány fogadott, mint sok évvel ezelőtt. A fehérre meszelt hatalmas emeletes aranybánya gőgösen terült el a hatalmas birtokon, a ház terasza felé vezető utat pedig különféle egzotikus növények szegélyezték, eltakarva a kíváncsi szemek elől a leginkább palotára emlékeztető épületet. A terasz ajtaja kicsapódott, majd egy fehér bundás lőtt ki bentről, akár egy puskagolyó. Ittlétünk alatt talán most először láttam, hogy Axelle arcára egy őszinte mosoly kenődött, amint meglátta a - tippem szerint - komondort, a lány pedig leguggolva és tárt karokkal várta, hogy a négylábú letámadja.

- Hát szia! Szia szia szia! - köszöntgette a kutyát, amint az egy elegáns mozdulattal rávetette magát, és elkezdte össze-vissza nyaldosni Axelle porcelán színű bőrét. A lány göndör tincsei rakoncátlanul ugrándoztak a háziállat körül, én pedig mosolyogva ráztam meg a fejem a látványra. Viszont Axelle szeméből a csillogás azon nyomban tovatűnt, mikor a házból egy újabb jövevény lépett ki.

Ha jellemeznem kéne egy szóval Axelle édesanyját, azt mondanám, fényűzés. Mióta csak ismerem, azóta sosem jelent meg sehol ékszerek és kiló smink nélkül, viszont azt a nőt, aki egy krémszínű kardigánba jött ki elénk, köszönő viszonyban sem volt Aurora Paradisszal. Tekintete meggyötört volt, arca ráncosabb, mint az emlékezetemben, és mintha hiányzott volna belőle valami... Valami, amivel régebben elérte, hogyha belép egy terembe, minden szem rászegeződjön.