A hullócsillagok is énekelnek

Prologue

Az eső monoton módon verte az ablakot. Néztem az esőcseppek szomorú táncát, ahogy versenyt futva lecsurognak az üvegen. Ennél unalmasabb már nem is lehetett volna. Nem volt elég, hogy akaratomon kívül tartottak itt, mert az ücsörgés helyett számtalan más dolgot is csinálhattam volna, de nem, nekem itt kellett lennem az apám által rendezett jótékonysági rendezvényen, és jópofizni mindenkinek, aki megszólít. Néha rettentően utáltam, hogy apám befolyásos ember, és kiskorom óta már ideje sincs foglalkoznia velem, mióta... Mióta az történt. Amiről senki sem beszél.

- Lukas? - szólított meg egy húszas éveiben járó nő. A nevemre rögtön felkaptam a fejem, majd végigfuttattam a tekintetem a kék estélyit viselő hölgyeményen, az arcához jutva pedig a hangját immár személyhez is tudtam kötni. Apám egyik ügyfelének a lánya volt, igazából eléggé csinos darab, de rettentően felszínes, pénzéhes nőszemély volt. Én aztán csak tudom.

Közelebb lépett hozzám, mikor meglátta, hogy észrevettem, majd rátámaszkodott az ablakpárkányra. Száján erős vörös rúzs díszelgett, sminkje pedig passzolt a királykék szoknyájához. Talán nem illik ilyen módos családhoz, de füstszagot árasztott. 

- Most nézd meg, hogy kicseszett velem az időjárás. Bent nem lehet rágyújtani, viszont nem akarok bőrig ázni. Pedig úgy elszívnék egyet... - nyafogta, én pedig elfordítottam róla a tekintetem, és a tömeg felé néztem. Mindenhol kiöltözött emberek lézengtek, halk muzsika szólt a háttérben, a termet betöltötte a vendégek duruzsolása, nekem pedig az egésztől felfordult a gyomrom. Ráadásul újdonsült beszélgetőpartnerem sem akarta befogni a száját.

- Annyira meleg van idebent... Apád a felső szobákba már beszerelte a légkondicionálót, nem? Nem akarsz felkísérni az egyik szobába? Csak hogy lehűtsem magam - bazsalyogott tovább, hosszú körmeivel pedig közrefogott egy szőke hajtincset, és tekergetni kezdte.

- Most nincs kedvem hozzá - feleltem egyszerűen, továbbra sem nézve a lányra. Hihetetlenül ostoba volt, és minél jobban próbáltam levakarni, annál jobban próbált rám akaszkodni. Mivel nem akartam keresztbe tenni apámnak, én nem küldhettem el a búsba, pedig egy másodperc alatt vagy ötvenszer gondoltam erre mint lehetőségre. De talán ezért akart engem ennyire, mert el akartam lökni magamtól. És ha már egyszer megkapott... Miért ne kaphatna meg másodszor is, igaz? Hát nem.

- Lukas, Shiloh szomorú lesz... - biggyesztette le alsó ajkát, amely átlagos női ajkaknál sokkalta nagyobb volt. Valószínűleg fel volt neki töltve, de igazából a legtöbb porcikája mű volt, a szája miért ne lehetne az? Mondjuk nem mintha nem csókolna jól vele, de egynél többször nem kérek belőle, köszönöm szépen. Valahol még tetszett is, hogy egy idősebb kívánt ennyire, de nekem nem volt Shilohra szükségem.

- Ha hozok Shilohnak egy italt, vidámabb lesz? - pillantottam rá oldalvást, miközben gunyoros, lenéző félmosoly jelent meg a számon.

- Egyelőre beéri - harapott alsó ajkába, hátradobta haját, majd ő is a tömeg felé fordult. Ellöktem magam a faltól, majd sóhajtva indultam meg az embersereg felé. Eszem ágában sem volt visszasietni hozzá, így lassú tempóban közelítettem meg a bárpultot, ami hétköznapokon az én konyhámnak az egyik része, ám most egy csomó idegen veszi körül. Többjük arca azért ismerős volt, mert azért futólag szoktam némelyiküket látni apám rezidenciáján, de egyikkel sem társalogtam még hosszabb ideig. Leültem az egyik bárszékre, a pultos pedig unott arccal fordult felém, amíg meg nem látta, ki vagyok. Apám befolyásoltságában ezt is utáltam. Mindenki nyalni akart neki azzal, hogy velem voltak kedvesek. Részben ezért sem vagyok az a jólfésült szépfiú, akit apám akar, hogy legyek. Hogy lássák rajtam az emberek, hogy nálam nem lehet szép szavakkal és pénzzel célba érni. Apám elevenen meg tudott volna nyúzni, mikor hazaállítottam oldalt felnyírt hajjal, és azt mondtam neki, hogy addig fogom növeszteni a többit, míg össze nem tudom fogni. De végül hagyta. Azt is hagyta, mikor egy tetoválással állítottam haza. Azt igazából én sem akartam, de rettentően összevesztem akkor apámmal, és hajtott a vágy, hogy felbosszantsam valamivel. Szerencsére olyan helyen van, ami nem feltűnő. Mégpedig a hátamon alul. Mikor elmondtam neki, csak lemondóan sóhajtott.