A hullócsillagok is énekelnek

Chapitre 4

A fények beterítették az egész termet, vadul pulzáltak a falakon, a zene hangosan dübörgött a hangszórókból, majdnem teljes mértékben elnyomva a zsivajt. Az ebédlőben mindenhol táncoló emberek mozogtak a ritmusra, de voltak, akik hozzám hasonlóan csak ültek a kipakolt négyszemélyes körasztaloknál és élvezték a partit. A forgatókönyv már előre meg volt írva, négy órától fogadták a vendégeket a Paradis-házban, habár a kezdési időpont öt órára volt függesztve. Azóta szüntelenül szóltak a számok, Nora ajándékainak szánt asztal roskadásig megtelt. A vacsorát hétkor szolgálták fel a vendégeknek, sajnos nem tudtam meglepődni, mikor közölték, hogy előre leegyeztetett ülésrend szerint fogjuk elfogyasztani az ételeket. Nem is Aurora Paradis lenne, ha kihagyna egy alkalmat is, hogy sznoboskodjanak mások előtt. Az viszont számomra rejtély volt, miért bent rendezték a partit, és miért az udvarban a vacsorát, talán egy helyiségbe könnyebb volt beterelni a jónépet, mint le is ültetni őket bent. Pedig szerintem ez a hatalmas ebédlő még elég is lett volna ennek a sok embernek, de hát ne bízzunk semmit a véletlenre, ugyebár.

Figyeltem az embereket, ujjaim a koktélos pohár szélén játszadoztak. Sok volt a fiatal fiú, még több a fiatal lány, de felnőttekben sem szenvedtünk hiányt. Voltak, akiket fel is ismertem, még a régmúltból, bár jóval kevesebb olyan tekintettel találkoztam, akikben megcsillant volna a felismerés az arcom láttán. Mi kínosabb, kopasz fejjel üldögélni, vagy Norát zaklatni hajnövesztési módszerek miatt? A kezem még önkénytelenül keresi a dús tincseimet, mikor megfeledkezem magamról, és végigsimítok a fejemen. Ilyenkor jut újra eszembe, mit is tettek velem. Kár, hogy a hajvágás nem volt elég intő jel, hogy fejezzem be a kéjvadászatot. Szürkés tekintetem megállapodott a tömegben vonagló szőkeségen, nemsokára pedig ő is kiszúrt magának, majd megindult felém, lassan, mégis megfontoltan, mint a vadász prédája felé. Ez a gondolat izgatta a fantáziámat, egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust Celiával, még akkor sem, mikor a számhoz emeltem a poharat. A nő már előttem táncolt, mások számára úgy tűnhetett, hogy a tömeg szélén ropja csak, de én láttam, hogy az én tekintetem keresi, figyelem-e a mozdulatait. Nekem táncolt, senki másnak. Ha ma nem bújtatom ágyba, én magam kérem meg Axelle-t, hogy ugorjon neki újra a hajamnak - legalábbis annak, ami visszanőtt belőle.

Pillantásaival hívott engem, szálljak be a táncba, érintsem meg őt, leheljek édes kis semmiségeket a fülébe. Szinte hallottam, ahogy ezt kéri. Mutatóujjammal köröztem a pohár szélén, mintha fontolóra venném a következő lépésemet, kíváncsi voltam, Celia mennyire türelmes. Magam is meglepődtem, mikor úgy próbált rávenni, hogy álljak fel a helyemről, hogy végigsimított az állam vonalán. Ez tetszett.

A keze után nyúltam, ő pedig megragadta a csuklóm és magával rántott. A testem a zene ütemére kezdett el mozogni, szememet mindvégig Celián tartva, akiből áradt a magabiztosság. Kezeimet a lány csípőjére helyeztem, viszont mintha mi sem történt volna, úgy ringatta magát tovább. Átkarolta a nyakam, finom ujjai felfedezőútra indultak a testemen szerteszét. Ez a lány tudta, mit csinál. A szende tekintetet, ami előző nap jellemezte, akarva sem találtam volna rajta. Zeneváltáskor kifulladva pillantott fel rám mogyoróbarna szemeivel, mutatóujja végigvándorolt az államtól a mellkasomig.

- El ne tűnj, hozok magamnak inni - szólított föl pajkos mosollyal, majd eltűnt a táncoló tömegben. Talán mégis erre volt szükségem? Partikra járni, szép lányokkal táncolni? Egy darab belőlem mindig is visszavágyott volna erre a helyre?

Nem. A választ már akkor tudtam, mikor felmerült bennem a kérdés. Utáltam a képmutató összejöveteleket, és azt, amit Romainville jelentett számomra. Nem ez volt a kulcs, ahogy a nők sem. Hisz Lyonban is mindig voltak aktuális szeretőim, a csáberőmmel nem volt gondom. A megnyugvást talán az jelentette számomra, hogy apám nemhogy szánakozó vagy csalódott nem volt, úgy nézett rám, mint aki örül annak, hogy lát. Ez pedig valamiért örömmel töltötte el a lelkemet, de akkor nem vallottam volna be magamnak, hogy ennyire számított nekem az apám rólam alkotott véleménye.