BTS rövid novellák.

Boldogság amit adtál nekem

Aprókat lépked felém, úgy teszek mint aki nem veszi észre. Szemem sarkából látom ahogy elbújik az ajtófélfa mögé majd lassan földre ereszkedve hogy úgy kerüljön hátam mögé. „Boooh" kiabál rám és én úgy teszek mint aki nagyon megijedt. A nyakamba ugrik és átöleli azt miközben egy puszit nyom az arcomra. Az ölembe ültettem és megsimítom puha arcocskáját. Szemei csillognak ahogy rám tekint. Tekintetében Őt látom. Számomra ő jelenti a boldog mindennapokat ebben a rideg világban. Mindentől többet jelent nekem, bármit megtennék érte. Szorosan magamhoz ölelem és egy apró könny csordul végig az arcomon.

Egy tavaszi napon a part melletti ösvényen sétálgattam. Mindenfelé párok voltak, ki páros biciklivel ki kézen fogva andalgott. Fényképező gépem a kezembe vettem és random kattogtatni kezdtem egy-egy szép pillantott megfogva. Fényképezőgépem a part felé irányítottam. Szememtől egy pillanata elvettem hogy a fényképező gép nélküli is odapillantsak. Egy férfi állt parton, hajába a szél belekapott. Tekintete fájdalommal volt teli és a távolba révedt el. Ráközelítettem még jobban arcára. Soha nem láttam még hozzá fogható szépséget, habár férfi volt mégis annyira gyönyörű hogy azt bárki megirigyelhette volna. Vonásai tökéletesek voltak, csak a tekintete, ami nem passzolt hozzá de mégis annyira megfogott a látvány hogy képet készítettem róla. A kész képet nézegetve azon gondolkoztam oda megyek hozzá és megpróbálok valahogy beszélgetést kezdeményezni vele. Lehetetlen nincs csak meg kell próbálni és ha nem sikerül akkor újra felállni. Mostanában úgy érzem egyre nehezebben tudok felállni egy elutasítás után.

Ahogy közeledtem felé egy kislány szalad oda hozzá és a lábaiba kapaszkodott. A férfi magasba emelte és egy széles mosoly terült el arcán. Ha lehetséges most még gyönyörűbbnek láttam. Megpördült vele ahogy még mindig magasba tartotta az apró leánykát majd a földre rogyott vele és magához ölelte. Én csak álltam tőlük pár méterre és figyeltem ahogy boldogan nevetgélnek. Halvány lemondó mosoly terült el az arcomon. Ezek szerint egy apuka. Szomorú mosollyal arcomon ismét magamhoz emeltem a fényképezőt hogy megörökítésem kettejüket. Irigykedtem hogy az előbb még szomorú tekintetű férfi mennyire megtudott változni az aprócska lány miatt. Én is szeretnék gyereket habár számomra ez lehetetlen hacsak nem az örökbefogadás de ez itt esélytelen. Mikor észhez kaptam a fényképezőm előtt állt az említett férfi és kérdően nézett rám. Annyira megijedtem tőle hogy ahogy hátrafelé léptem távolságot hagyva köztünk felbuktam saját lábamban és a földre zuhantam. Ijedten tekintettem a férfira aki egy darabig csak nézett rám majd mellém guggolt. Fejét jobbra balra mozgatta miközben alaposan megnézett magának, belepirultam a tekintetébe de ő végig rezzenéstelen arccal kémlelt. Szóra nyitottam volna szám hogy megmagyarázzam miért is fényképeztem, nem vagyok fura alak vagy leleskelődő habár ha az nézzük az ő esetében egy picit talán mégis. Mikor próbáltam volna megformázni ajkaimmal az első mondatom egy nagy puffanás keretében a kislány rám ugrott. Nagyot nyögtem és kisebb ívbe feszültem gyomromat ért ütéstől. „Ne haragudj, jól vagy?" Kérdezte a férfi ahogy kislányát próbálta letessékelni rólam. „Nyem, szomorú a bácsi." Bácsi? Én lennék a bácsi? Nézek fel a kislányra miközben hangtalanul kikerekedett szemmel magamra mutatok hogy rám gondolt a bácsi jelző alatt. Végül lemászik rólam férfi unszolásra és kezet nyújt nekem. Kis hezitálás után elfogadom segítségét

- Ne haragudj. Meglátott téged ahogy itt álltál és nem hagyott békén hogy kérdezzem meg miért sírsz?

Sírni? Én? Nem értettem az egészet hisz én nem sírok és mégis mikor bambultam én el ennyire hogy nem vettem észre hogy engem néznek. Megrándulok mikor a férfi kezével letörli az arcomat.

- Ne haragudj. – húzza vissza a kezét, arcomhoz kapok ami valóban nedves. Észrevétlenül könnyek kúsztak az előbb a szemembe ahogy őket néztem és a saját boldogtalan életem jutott eszembe.