BTS rövid novellák.

Az áramkimaradás

Egyedül maradtam otthon így úgy gondoltam mi más csinálhatnék teljes magányomban mint filmezek. Így döntöttem csinálok magamnak valami harapni valót és a gép előtt megeszem. Fura érzéssel töltött el szinte már fájdalmas volt, hogy egyedül magamnak készítem. A magány hirtelen lopta be magát a szívembe. Hiányoztak többiek. Nem mindig vagyunk együtt de valaki mindig van a közelünkben. Ma este úgy adódott hogy mindenkinek akadt programja kivéve nekem. Az olaj sistergése hallatszott csak konyhában, máskor a tagok sündörögtek körülöttem vagy épp egymással beszélgettek míg én ehhez hasonlóan főztem. Ez a csend frusztráló volt. Elgondolkoztam milyen lenne nélkülük, mellkasomra egy nagy súly telepedet. Lélegezni próbáltam, de nehézkes volt és szakadozott. Az elkészült ételt szépen a tányérra helyeztem, halványan elmosolyodtam mert eszembe jutott Jungkook aki ilyenkor mindig valamit megpróbál elcsenni mert sosem jó az ami neki készül, neki az enyém kell.

Lassan csoszogok a szobám felé keserűn mosollyal ajkamon ismét realizáltam hogy bizony most nincs itt J-hope aki megszólna mert megint csoszogok. Szobába benyitva szinte látom ágyamon heverni Jungkookot és Jimint amint épp veszekednek valamin. Egyébként jól kijönnek egymással. Jimin Jungkookra úgy tekint mint kisöccsére és ehhez méltóan, testvéri szeretet gyanánt Jungkook mindig feltudja bosszantani. Jimin óvja,szereti és megdorgálja. Lerakom tányérom az asztalra, ajtóra tekintek de most senki nem tör be rajta. Taehyung szokása hogy mikor épp kényelembe helyezném magam beront hogy „Hyung, hyung..." majd mond valamit amit hosszú percekig emésztek nem azért mert velős a mondandója csak néha nehéz megérteni a gondolta menetét. Jókat szoktam rajta szórakozni. Nem tudom melyikünk fárasztóbb az én favicceim vagy az ő mondanivalói.

Elkényelmesedek a székembe, keresgélve egy filmet. Csend van a szobában olyan nagy csend, ha itt lenen Suga ezt most biztos nagyon értékelné. Automatikusan nyúlok fülhallgatóért már megszoktam hogy jelenlétébe így nézek filmet. Felhelyeztem majd elindítottam a filmet. Az ajtóra tekintek, ami velem szemben van majd a telefonomra. Most még RM se hív pedig ha itthon vagyok többiekkel mindig rám csörög hogy minden rendben van e. Ha nem tudnám irányítani az érzéseket most minden bizonnyal elsírnám magam hogy senkinek nem hiányzok, senkit nem érdeklek. Végülis ilyen napok is kellenek csak egyszerűen hiányoznak és ez nyomasztó érzés nem akar elmúlni.

A film elég lassan indul be semmi izgalom. Valami nyomozós film de nem igazán köt le, talán mert a gondolatim máshol járnak. Talán fel kellene őket hívnom? De nem hiszem hogy örülnének hogy zavarom őket. Szívesen fecserésztem volna velük de hagynom kell őket, holnap újra találkozunk. Gondolatimból a film zökkent ki mikor egy nő sikít benne mert meglátott egy árnyat a sötétben. Gyorsan utána nézek milyen film is ez mert egy horrort sem vagyok hajlandó végig nézni így este. Spoilerezek egy picit magamnak hogy nyugodtabban tudjam élvezni vagy épp kikapcsolni és egyszer megnézni Jungkookkal. Ő bírja az ilyen filmeket nem ijedős de annál inkább sírós. Egész érdekesnek ígérkezik a film, sehol nem írnak ijesztő dolgokról. Krimi lesz. Hátra dőlők a székembe. Nem helyezem vissza fülest amit hirtelen ledobtam magamról mikor az a nő sikított. Most hogy elolvastam mi várható a filmben valahogy jobban izgulok. Idegszálaim picit feszültebbek mikor hanghatások megváltoznak. Nem szeretem mikor semmit nem mutatnak de a zene idegesítően jelzi előre hogy készülj fel mert lesz valami. Tekintetemet monitorra szegezem, kezemmel erősen markolom a szék karfáját várva mikor jön el az a pillanat mikor le kell csapnom space gombra. Szívverésem egyre jobban gyorsul mikor kicsapódik a szobám ablaka minek következében kiesek a székből. Percekig zihálok majd felkelve a földről óvatosan közelítem meg az ablakot, kezem remeg ahogy a fogantyúért nyúlok hogy becsukjam majd ahogy ujjaim elérik villámgyorsan becsukom. Nem is tudom mitől tartottam valaki majd beszökik ott? Erre a gondoltra nyelnem kellett egyet, sikeresen megijesztettem magam. Ideérkezett egy vihar és kint a fákat csavargatta, ijesztő hangokat adva ki ahogy karcolta az építmény oldalát. Úgy éreztem hogy érzékszerveim kiélesedtek. Látásom, hallásom százszorosára nőtt. Néha visszapillantva ablakra mentem a gépemhez ahol megláttam még hozzá sem nyúltam a vacsorámhoz. Erre az ijedségre enni kell. Ölembe vettem tányért és ismét elindítottam filmet de rögtön meg is állítottam mert valami neszt hallottam kintről. Füleltem hátha valaki szól hogy megjött de semmi. Ajtót figyeltem teljesen rágörcsölve mikor már nem bírtam tovább erőt vettem magamon és odamentem. Füleimet az ajtóra tapasztottam. Semmit nem hallottam csak a szélt ahogy kinn fúj majd egy hirtelen gondolattól vezérelve kicsaptam az ajtót. „Ki van itt?"  Ordítottam el magam a lehető legmagabiztosabban de érzetem hangom mégis picit megremegett. Tányért amit eddig szorongattam letettem az asztalra majd mélyet sóhajtva kimentem szobából útközben felkapva egyik papucsomat melyet fenyegetően szorongattam. Lépteim halkak voltak és úgy osontam mint egy gepárd. Bejárati ajtóhoz értem ismét mély levegőt vettem. Egyrészt hogy rendben ide értem mert azt hitem elájulok másrészt mert neszt hallottam kintről. Kikukucskáltam lyukon de természetesen kinn sötét volt ami megnyugtatott mivel mozgásérzékelő lámba van kinn. Ajtónak döntöttem magam, az összes levegőt kipréseltem tüdőmből. Ismét egyenesbe hozva magam konyha felé vettem volna az irányt hogy igyak ám ezt pillantott választotta ki a vihar hogy becsapjon valahová és elmenjen az áram. Lefagytam abban mozdulatomban ahogy épp voltam, szemeim kikerekedtek. Eső cseppek hangosan adták a tudtomra hogy itt nagy vihar lesz. Telefonom szobába maradt így a nagy sötétségben álltam ott. Ismét neszt hallottam az ajtó felől. Lélegzetem felgyorsult, szívverésem olyan ütemet vett fel mikor futok. Hallottam ahogy bíbelődik valaki a zárral. Tudatosítottam magammal hogy bárki is az nem találja a kulcslyukat és nincs is hozzá kulcsa. Ha tagok lennének a kóddal bíbelődnének. Lassan hátrálni kezdtem szememet szorosan az ajtón tartva már amennyi látszott belőle. Visszaaraszoltam szobába utolsó pár métert már futva tettem meg. Telefonom kutattam hogy valakit felhívjak de annyira ideges voltam hogy nem találtam ezzel legnagyobb rémálmom vált valóra hogy vészhelyzetben senkit nem tudok utolérni.

Ágyam mellé kuporodtam és vártam. Vártam hogy hátha visszajön az áram de természetesen nem így lett. Lépésekre lettem figyelmes. Valaki csendben közeledett. Egyre hangosabbak lettek a léptei ahogy közeledtek a szobám felé. A kilincs kattant az ajtón. Lélegzetem visszafojtottam és vártam de semmi. A lépések most távolodtak. Remegve felálltam és az ajtóhoz mentem. Ilyenkor szidom magam hogy nincs zár rajta. Résnyire nyitottam az ajtót a lehető leghalkabban. Semmit nem láttam egész addig míg egy nagy zaj kíséretébe vissza nem tért az áram. Ijedtemben hátra ugrottam és bevertem lábam az asztalba aminek hangot is adtam de kezeimet gyors a számra tapasztottam. Ijedten néztem az ajtó irányába. Mikor realizáltam hogy senki nem jön hevesen keresgélni kezdtem a telefonomat ami ekkor megcsörrent. Kint a konyhában. Ismét erőt vettem magamon, egésze este ez így nem mehet. Férfi vagyok elejét veszem a dolgoknak. Gyomrom egyre szűkebb lett minden egyes lépéssel amit a konyha felé tettem. Ott volt magányosan a konyhapulton. Mikor felkaptam elhallgatott. Fények villódzni kezdtek a vihar okozta áramingadozás miatt. Remegve nyitottam meg telefonomat amit sokadszorra sikeredett csak mert mindig elrontottam a mintát. Gondolkodás nélkül Jungkookot hívtam volna de ki volt kapcsolva. Mérgesen motyogtam valamit, mikor ismét elment az áram,felsikítottam. Földre huppantam. Lépéseket hallottam ismét. Eldöntöttem bármit kérjen megadom rabló de aztán eszembe jutott inkább gyors kiszökök az ajtón és magára hagyom vigyen amit akar. Földön négykézláb közelítettem meg az ajtót kezeimet lassan csúsztattam fel az ajtófélfán a lehető leghalkabban nyúlva kilincsért. Most azt egyszer azt kívántam még ne jöjjön vissza az áram. Ha nem maradok egyedül mindez nem történik meg, soha többet nem maradok itthon egyedül. Döntöttem el ahogy óvatosan nyitottam a kilincset, az ajtó már nyitódott mikor valaki ráfogott a kezemre és becsukásra késztette velem az ajtót. Szívem majd kiugrott a helyéről és úgy éreztem megnémultam. Csendben volt az illető ahogy én is. Kezemet nem engedte el. Éreztem hogy az egész testem remeg. Tekintettem az ismeretlenre szegeztem de nem mozdultam ahogy ő sem. Az áram ismét visszatért de bátorságom elillant és tekintetem elkaptam az illetőről. Halk kacagást hagyta el ajkait amely ismerősen csengett füleimben. Felpillantottam és Jungkook arcát pillantottam meg. Halk kacaja lassan hangos nevetésbe torkollott. Én csendbe figyeltem őt. Ezernyi gondolt cikázott a fejemben. Szinte biztos voltam benne hogy ő játszadozott velem. Aztán halkan megszólaltam. „Kód?" „Elment az áram." Nevetgélt tovább. Néztem ahogy könnyeit törölgeti annyira jól szórakozott rajtam. Ha más lenne a helyezett most biztosan nagyon haragudnék rá de jelenleg nem fogom végig kergetni a lakáson. Néztem az önfeledten nevető Jungkookot, hallgattam ahogy elmeséli miket csináltam és a könnyeim utat törtek maguknak. Nevetése hirtelen megszakadt és ijedten tekintett rám. „Ne haragudj, ennyire megijedtél? Ráztam meg fejem de ez nem arra szólt hogy nem ijedtem volna meg, a könnyeim más miatt döntöttek úgy hogy útnak indulnak. „Olyan magányos voltam, hiányoztatok!" Nyögtem ki válaszként. Jungkook magához húzott és nyugalmat adó ölelésébe bújtam. Hallottam ahogy a szíve felgyorsul olyat ütemet feléve mint az enyém. Mellkasa gyorsan emelkedett fel le. Kezével hajamat cirógatta ahogy picit ringatni kezdett. Percekig így ültünk a földön megélve ezzel egy újabb áram kimaradást. Most már nem zavart se sötétség se vihar és egy esetleges szörny sem. Na jó utóbbi gondolat átsuhanása ismét picit megijesztett de Jungkook jelenléte megnyugtatott. Gyengéden megpuszilta fejem tetejét. Mikor az áram visszajött óvatosan maga mellé csúsztatott és felállt. Szememmel követtem a mozdulatsorát, kezét felém nyújtotta amibe lassan belecsúsztattam az enyémet. Maga után húzva mentünk be szobámba. „ Ez mi?" nevetett fel miközben az asztalon lévő páratlan papucsomat nézte amit akkor dobtam oda mikor az telefonom kerestem. Válaszul csak elmosolyodtam. Elengedve a kezemet amit késdöfés volt a mellkasomba a papucs mellet lévő tányért vette célba. „ Éhes vagyok!" Mosolygott rám. Elvigyorodtam. Est további részében megnéztük a filmet és nyugovóra tértünk. Mindketten az én ágyamban. Ma másabb volt mint a többi együtt töltött éjszakánk. Az álom egymás tekintetében elveszve ért minket utol.

És hogy miért jött haza mikor hosszabb idő után végre a családjával tölthette volna az idejét? Miért a legfiatalabbat hívtam mikor azt gondoltam bajban vagyok? Kérdések melyekre a választ tudjuk, de megtartva magunkban éljük a mindennapokat egymás mellett.

(Bocsánat, belerondítok az írásba. Ez az első JinKook videóm, nem a novellához készült csak megakartam osztani. *-* )