Virág | Luke Hemmings ff| BEFEJEZETT

14.

És megtörtént. Ott ültünk mind a hárman a tengerparton, és csak hallgattuk a víz zaját. Elképesztő pillanat volt. De hamar elszállt.
- Nem fogok egy olyan embert eltartani, aki nem viszi semmire az életben!
- Anya, én eltartom magam, van fizetésem!
- Akkor költözz el!
Minden romba dőlt.
Két és fél órával később az utcán találtam magam, három bőröndel, és egy sporttáskával, miközben taxit hívok, mert a saját szüleim kitettek a házból, ahol felnőttem. Elképesztő, mire képes a világ.
- Ashton, csak egy kis időre, amíg össze nem szedem magam, kérlek! - könyörögtem a telefonba.
A taxi sofőr furán nézett rám.
- Rosie, nem akarlak bántani, és ha itt laksz majd velem, ez elkerülhetetlen lesz.
Sírásra görbült a szám.
- De nincs máshová menjek...
Csönd, a vonal másik végén.
Tényleg nem tudtam, hová menjek, ha Ash nem fogad be. Nem akaszkodhatok Mikeékra, ketten élnek egy kisebb házban. Csak kolonc lennék a nyakukon.
- Rendben, jöhetsz. De nem tudom mit fogok csinálni - sóhajtott Ash.
- Köszönöm.
Természetesen féltem, ha bele gondoltam, hogy egy pszichopatával fogok együtt élni, rémisztően hangzik, átélni még rosszabb. De nem tehettem mást, és adni akartam egy esélyt Ashnak, hogy megváltozzon.
Ha Luke megtudja tényleg nagyon meg fog haragudni. Luke... annyira sajnálom.
A taxi leparkolt, kifizettem az utat, és kipakoltam. Gyomorgörcsel csöngettem fel, az ajtó kinyílt, próbáltam behurcolni a dolgaim.
Hirtelen termett mellettem Ashton, megfogta két bőröndöm, és könnyed léptekkel vitte fel a lépcsőn. A többi csomagot már én is tudtam vinni.
Ahogy beértünk a házba, azonnal magához ölelt, segítségkérően bújtam hozzá. Megnyugtatott.
Kezei közé vette az arcomat.
- Nem ígérem, hogy biztonságban leszel mellettem, sőt, szinte biztos, hogy bántani fog a másik. Ne tegyél hirtelen mozdulatokat, ne hangoskodj, csak a saját magad érdekében. Bármikor elmehetsz, nem fogok megsértődni, ígérem. Legyél óvatos, és megfontolt. Nagy veszélybe kerültél, szerelmem.
Tisztában voltam vele, hogy nagy veszélybe kerültem. Féltem is, rettegtem. Mégis vonzott magához az igazi Ashton, mert ő is ebben a házban élt, és őt szerettem.
Ashnak pici háza volt, a nappaliban szállásolt el, minél távolabb magától. Meghatott a rendkívüli figyelnessége.
Nemsokára elment boltba, én meg körbe jártam a házat. Találtam egy fényképet, ahonnan egy fiatal Ashton, és egy idősebb nő mosolygott rám. Biztosan ő volt az anyukája. Ashton tiszta anyukája.
Felhívtam Lukeot, elakartam neki mesélni mi történt, és nem akartam, hogy haragudjon rám, ezért is tenni szerettem volna. Bár még nem tudtam mit.
- Szóval most ott laksz egy beteg embernél, aki bármikor rádtámadhat, Rosie, megőrültél?! - ideges volt, feszült, és nagyon aggódó.
- Nem, de... nem volt más lehetőség.
- Nem volt más lehetőség, igazán?! És mi? Hozzánk bármikor jöhettél volna!
- Nem akartam kolonc lenni...
- Soha nem lennél... - valaki kicsapta a kezemből a telefont, ami hangosan csapódott a földre. Betört.
Riadtan néztem Ash fekete, gonosz szemeibe, és tudtam, óriási bajban vagyok.
Újra a kereszt nyakláncból kipattintott kést feszítette a torkomnak, de meggondolta magát, és az oldalamra vitte.
- Szóval van egy másik pasi is, hmm? És ezt, hogy képzelted?! Csak az enyém vagy, Rosie, megértetted?
Belemélyesztette az oldalamba a pengét, a vérem kiserkent, felnyüszítettem a fájdalomtól.
- Halljam, kié vagy, szerelmem, mond!
- Csak... csak a tiéd Ash, csak a tihiéd vagyok- zokogtam.