Virág | Luke Hemmings ff| BEFEJEZETT

16.

Nagyot nyelve csöngettem be Ashez, mikor felengedett, kitörölve a felgyülemlett könnyeket a szememből indultam fel.
Ashton ajtót nyitott, arca szomorú volt, tekintete sötét.
Beljebb léptem, átöleltem vékony derekát, fejemet a mellkasába fúrtam.
A férfi körém fonta karjait, szívverése gyors volt, ütemtelen.
- Rosie?
Elhúzódtam tőle, belenéztem szinte teljesen fekete íriszeibe.
-Elköltözök Ash.
Hirtelen lett koromszínű az egész szeme, ilyesztő volt, mintha hasba vágtak volna, állt hirtelen görcsbe a gyomrom, hevesen nyeltem kettőt, kiszáradt a torkom a félelemtől.
- Te is el akarsz hagyni?! - kezdett el őrjöngeni, én meg össze húzva magam pityeredtem el- Miért nem bízol bennem?! Nem szeretsz, nem vagyok elég jó, hmm?!
A kezemnél fogva ráncigált végig a házon, egyenesen a hálójába, ledobott az ágyra, és fölém mászott.
- Ne, Ashton kérlek - zokogtam, a könnyeim patakokban folytak le az arcom két oldalán.
De Ashton, már nem Ashton volt, hanem a rosszabik, sötétebb énje, a démona, a halála.
Sátáni vigyorral az arcán használta vászonnak a testem, és festett rá mocskosabbnál mocskosabb képeket, a halálos ecsetével.
Ahol felhasította a bőrömet, kibuggyant a vörös vérem, amit őrült módjára nyalt fel a testemről.
Meztelen voltam előtte, látta azokat a testrészeim, amiket rejtegettem, és megőriztem sok éven keresztül, egy olyan embernek, aki megbecsüli, és vigyáz rá.
Elájultam a vérveszteségtől, és a fájdalomtól. Nem tudom, hány napig feküdtem kikötözve, és mennyit szabadon,de mégis ájultan,meztelenül, egy beteg férfi ágyában. Akit szeretek.
Fáradtan nyitogattam a szemeim, homályosan láttam, de minden mást érzékeltem. Be voltam takarva, valami vizes dolog feküdt a homlokomon, a sebeim iszonyúan fájtak, marcangolták a testem.
Valaki az ágy mellett sétált fel-alá a szobában. Feszült a légkör.
A látásom kezdett egyre jobban kitisztulni, viszont nem csináltam semmit, a fájdalom, és a sokk hatás miatt.
Luke. Bárcsak itt lenne.
Oldalra fordítottam a fejem, megláttam Ashtont, aki szinte rögtön észre vette, hogy nézem, mellettem termett.
Féltem tőle, bár most a szemei feketeség mennyisége normális volt, nem akartam a közelemben tudni.
- Rosie- suttogta, szemei megteltek könnyel - bocsáss meg. Kérlek.
Néztem egy ideig. Ő nem az a szörnyeteg volt, aki bántott engem, őrült módon itta a vérem, kötözött ki, és ki tudja még, mennyi ocsmányságot tett velem.
Ashton most Ashton volt, az a tündéri fiú, aki virágot küldött a szülinapjaimra. Tudtam, hogy nincs közös jövőnk, sőt, talán örökre elbúcsúzok tőle, semmi harag nem volt bennem, csak eggyüttérzés.
- Nem haragszom- mosolyogva simítottam végig az enyhén borostás arcán.
A vállamba temette a fejét, úgy zokogott.
- Egy szörnyeteg vagyok. Annyira sajnálom, épp ésszel sose tennék ilyet veled.
- Ash- simogattam a haját - Pont ezért nem haragszom rád.
- Döntöttem - emelte fel a fejét, nem is foglalkozva a szavaimmal- Így lesz a legjobb, Rosie. Neked is, és... nekem is.
-Ash- rossz az előérzetem- mit akarsz csinálni?
- Én csak... nem tudok mást tenni azért, hogy ne bántsalak. Már előbb meg kellett volna tegyem. Annyira önző vagyok.
- Dehogyis Ash, miért lennél? - próbáltam nyugtatni.
- Mert megismertelek, és nem tartottalak távol magamtól. Mert beléd szerettem.
Lefolyt egy könnycsepp.
-Én is szeretlek Ash.
Rám mosolygott.
- Éppen ezért kell megtegyem.
- De mégis mit?
- Megölöm a a másikat.

Légyszi komizzatok, kíváncsi vagyok a véleményetekre. 😘