A forradalom elesett harcosa (Makishima x Kougami ff)

A forradalom elesett harcosa

Egy fekete kabátos férfi bukósisakkal a fején robogott végig a városon. Éles kanyarokat vett be, robotokat került ki, sikátorokon hajtott át, hogy mindennemű ellenőrzést elkerüljön. Élvezte, hogy az éjszakai hűs levegő megcsókolja tarkóját, a sötét eltakarja a kíváncsiskodók szeme elől. Mint szellemlovas, ült motorján. Ha a rendőrautók utána iramodtak, hidakon vágtázott, loholva és sikeresen megmenekülve. A színes lámpák fényei játszadozva ugráltak sisakján, ők is bókoltak az egykori nyomozónak. Most szabad volt, gyilkos, ádáz ellenség, törvénytelen bűnöző, a rendszer által halálra ítélt áruló. Azonban a kiátkozás gyűlöltsége szenvedélyt adott neki, ő pedig táncolt motorjával az éjszakában, az utakon, az eltakart ég alatt.

Keresztülhajtott a városon, mely egykor otthona volt. Szerette az itt élő embereket, meg akarta őket óvni attól, amik ők maguk voltak. Nap mint nap látta, hogyan őrülnek meg, a pirulák lassan nem érnek semmit, az elmebaj, az erőszak előbukkan belőlük. Kezdetben azt hitte, mindez leküzdhető, az ember eredendően nem lehet bűnös, mindenkiben ott lappang a jó. Az évek során aztán rádöbbent, hogy ez a jó az önsajnálatban ki is merül. Magukat akarják menteni, a kis ócska életüket, melyet a rendszer a többi érdekében úgy taposott el, mint egy bogarat.

Ő is bogár volt, egy törött szárnyú bogár. Mikor ollót adtak a kezébe, saját maga nyisszantotta le szárnyait, önként vonult nyomozónak, pedig tudta, mi fog történni vele: belőle is kutyát faragnak, egy veszett, parancsszóra akár gyilkolni is képes kutyát. Szemrebbenés nélkül tudott ölni, hitegette magát, hogy ez mind a város, az ország érdekében van. A Sibyl majd megvédi őket... Mindenki ebben próbált hinni.

Ők majd megvédik a Sibylt...

Az utcákon az anyák a kislányaikkal bárgyún mosolyogtak, bíztak valamiben, amiről ők sem tudták, pontosan mi. Gongtalanul nevetgéltek, biztonságban érezték magukat. Ha egy megvert, hozzájuk hasonló nőt láttak, elfordították tekintetüket, még gyermekeiknek is azt suttogták elfojtott hangon, ne nézzenek oda. Álszentek voltak, nem akartak tudomást venni az emberi természetről.

Most azonban nem foglalkozott semmivel, örült a szabadságának. A tiltottság, a pokolban való uralkodás új, éjfekete szárnyakat akasztott rá. Végre nem felakasztott bábunak, hanem szabad embernek érezte magát. Forradalmat szítani, őrülteket vezetni, lázadni az ellen, amit a szabály mond... Ez éltette.

Rátért az országútra. Árnyas erdők, learatott mezőgazdasági földek mellett suhant el. Messze, a városon túl volt a menedéke, egy régi gyárépületben. Az elmúlt években egész otthonosra rendezte be, helyet kapott egy kisebb könyvtár, hálószoba, konyha és zuhanyzó is benne. Leszállt a robogóról, majd kabátját levetve felszaladt a könyvtárba. Hóna alatt egy könyvet vitt, újonnan szerezte. Az utóbbi években betiltották a külföldi könyveket, így amikor az egyik antikváriumban egy Shakespeare szonettjeit tartalmazó kötetre lelt, madarat lehetett volna vele fogatni a boldogságtól.

Elhelyezkedett az egyik könyvespolcnak dőlve, majd belemélyedt a versek, a függetlenség és az érzések világába. Elbódították a sorok, újra tizenévesnek érezte magát, akinek van még életereje szerelembe esni, lovagiasan udvarolni. Ilyenkor mindig elkábult, a reggeli, már rég kihűlt kávé sem tudta kihúzni a képzelgések tengeréből. Nem is akart megszabadulni tőlük, szeretett sodródni a hullámok kereszttüzében. A sebesség és az álmok voltak a támaszai, amikor a magány és a reménytelenség rátört. Már rég nem akarta megváltani a világot, a beletörődés azonban felőrölte volna sziklaszilárdságát. Menekülnie kellett, rejtőzködnie, azért, hogy élhessen. Tudta, ha rátalálnak, nincs kegyelem. Ő mindent feladott, háta mögött hagyta az emberiséget, hogy megóvhassa őket a káosztól.

– Ez a káosz, nem, Kougami? – szólalt meg egy alak. – Úgy élnek, hogy közben próbálják elnyomni magukban a rettegést attól, amik ők maguk lesznek.

A volt nyomozó felnézett a mellette ácsorgó ellenségére. Az utóbbi időben mindig megjelent, ha Shakespeare-t vett a kezébe.

– Így legalább élnek – vigasztalta magát.

– Úgy élnek, mint a gépek. Beléjük programozzák, hogy mit szabad és mit nem, aztán, ha meghibásodik a rendszer, állítanak a gyógyszeradagjukon, legrosszabb esetben megölik őket. Nem hagyják, hogy emberek legyenek. A düh, a harag, a bosszúvágy mind-mind emberi. Nézd, veled is mit tettek...

Kougami maga elé bámult.

– Te benned viszont nincs semmi emberi, Makishima Shougo– állt fel, majd megragadta a férfit a gallérjánál fogva. – Mit éreztél, amikor láttad a fiút, amint a haldokló apját siratja? Könyörületet? Haragot? Bánatot? – üvöltötte, miközben ellökte a férfit.

– Sajnáltam a világot, amiért nem hagytad, hogy megmentsem.

Kougami úgy érezte, mintha pofon vágták volna.

– Te is tudod, hogy megmenthettem volna. Ha nem ölsz meg, szabadság lenne. Igazi, ösztönös szabadság.

– Állatokat faragnál az emberekből – mérgelődött.

– Tévedsz. Visszaadnám a gépeknek azt, amit elvettek tőlük – mosolygott Makishima. – Most üresek, de művészetté tenném a létezésüket.

Hajába túrt, mely kócosan állt, megnőve, egészen a válláig leért. Kougami megrészegülten figyelte a férfit, aki most is ugyanolyan elszántsággal hirdette a szabadság szavát. Ha kihúzta magát, egészen a volt nyomozó fölé tornyosult. Vékony volt, erős és fiatal. Kougaminak emlékeztetnie kellett magát, hogy már rég halott. Megölte. Aznap, amikor a naplemente a búzakalászok tengerének habján táncolt, aznap, amikor a szíve megszakadt a bánattól, a férfi meghalt. Meggyilkolta a reményt, melyben később ő is hinni kezdett.

Gyorsan megrázta a fejét.

– El akarod velem hitetni, hogy hibáztam, mikor emberek tucatjait ölted meg. Hidegvérrel gyilkoltál, érzések nélkül. Olyan voltál, mint a Sibyl – kiáltotta Kougami.

– Az emberek halálát nemes célért áldoztam, engedtem őket érezni. Kitöltöttem őket, míg a Sibyl mindent elvett tőlük, ami a szabadságot adja – prédikált.

– Felzabáltattad vaskutyákkal az embereket, rózsákkal tömetted ki a testüket. Kiállítási tárgyat csináltál belőlük! – gyűltek a szemébe könnyek. – Hóhérként nézted végig, szenvedélytelenül vágtad el mások nyakát!

A torkát mardosta az elkeseredettség kígyója. Hiába próbálta visszafogni, már sírni kezdett. A könnyek kibuggyantak, a reszketés végigrázta a testét, a levegőhiány égette a tüdejét.

– Nem hagytál más választást, mint hogy megöljelek, pedig szerettelek! – üvöltötte.

Makishima nem szólt semmit, csak a zokogó Kougami mellé lépett, kitárta a karjait, és átölelte a férfit. Mindketten hallgattak. A forradalmár az igába hajtott szipogását, a legyőzött a halott szívverését, melyet a sajátjaként hallani vélt. Hallani akarta... Azt akarta, hogy a másik éljen. Egykor Makishima feláldozta magát, azonban nem tudott senkit sem megváltani. Még őt, Kougamit sem. Hiába mutatta meg neki a valóságot, hiába halt meg a szabadságért, nem ért el vele semmit. Csak elvette azt az illúziót, amiben addig éltek. A függönyön túl pedig csak a külvilág, a robotok, a begyógyszerezett emberek, és a hiszékeny, avagy inkább hinni akaró rabok álltak.

– Még lesz holnap – emelte meg a halott a szökevény állát. – Lehet, hogy egyetlen éjszaka nem lesz elég, lehet, hogy éveken át rémálomban sötétlik a világ, de lesz holnap – súgta Makishima, majd lágy csókot nyomott a síró férfi ajkaira. – Nem hiába öltél meg.

_____________________________________________

Helló! Szerintem életemben nem írtam még ilyen rosszat... Ez a harmadik változat, és még ez is hihetetlenül béna. Se érzelemátadás, se semmi. xd Ha mégis tetszett, az felér egy csodával.
(Ma már kiadtam írói energiámat a Szeretve lenni a halálon túl írásánál.)

Köszönöm, hogy elolvastad förmedvényemet.~