A döntés

Újabb veszteség

-Anna! -szólítom meg mégegyszer, kissé remegő hangon.
-Anna, mi itt vagyunk neked -mondja apa.
Anna enyhén elmosolyodik, majd hirtelen összeesik. Nem tudom mit tegyek. Tehetetlenül kapkodok levegő után. Letérdelek Anna mellé.
-Anna? -szólítom. -Anna! -mondom remegő, sírós, kissé hisztérikus hangon. A mellkasához nyúlok.
-Apa -mondom ijedten. -Nem dobog a szíve -mondom sírósan. -Nem dobog a szíve! -üvöltöm. Könnyek gördülnek le az arcomon.
Apa is letérdel mellénk. Sírok, majd egyszerű könnyezésből zokogás lesz. Anna volt a kedvenc családtagom... És most... Egyszerre nincs többé. Soha többé nem láthatom. Nincsenek többé a kunkori, aranyszínű tincsei, melyeket úgy szeretek fonogatni. Nem ugrik többé a nyakamba. Nem hallom édes nevetését... Nem lesz többé semmi, ami Annában jó volt. Mitöbb... Anna sincs többé. Mostmár tényleg úgy érzem, hogy sosem leszek többé boldog.
Annyira zokogok, hogy már nem is látok normálisan. Már apa is sír. Rádől Anna kicsi, összeesett szellemképére és azon sírja ki magát. Egyszercsak rohanó orvosok csapata halad a gyermekosztály felé. Mikor visszafelé jönnek, már Anna szelleme nem fekszik ott előttem. Ahogy lekötötték a gépekről eltűnt a lelke is. Örökre elveszett.
-Szeretlek Anna! -suttogom, mikor eltolják előttünk a letakart holttestet. Arany, göndör haja kilóg a lepel alól. Ahogy elmennek az orvosok az egyik nő lemarad tőlük. Bemegy abba a terembe, ami a hátam mögött van. Csak most gondolkozok el rajta, hogy apa ebből a teremből jött ki. Ránézek apára és elindulunk a terem felé. Ahogy közeledünk észreveszem, hogy az ágyon apa teste fekszik. Szinte felismerhetetlen a rengeteg csőtől és géptől. Apa odamegy a másik énjéhez. Letérdel az ágy mellé, majd fejét az ágy szélére hajtja. Sosem láttam még apát ilyennek. Nem szeretném ilyen összetörtnek látni, szóval követem az előbbi doktornőt. Végig haladunk egy hosszú folyosón, lemegyünk a lépcsőn, majd miután jobbra fordulunk és még megyünk egy kicsit, megpillantok egy várótermet. A váróteremben a többi családtagom ül. Anya szülei, apa szülei, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és az egyetlen dédnagypapám.
A többi dédim már meghalt. Anya nagymamája tavaly rosszullett, összeesett és meghalt, anya nagypapája mikor 2 éves voltam, felakasztotta magát, anya másik nagymamája vérömlenyben halt meg 3 éve, anya másik papája 2 éve kapott szívrohamot, apa mindkét mamája trombózisban halt meg, az egyik két éve, a másik nyolc éve, apa egyik papája pedig tavaly halt meg rákban. Szóval csak egy dédim maradt. És ez a bizonyos dédim most itt ül, 76 évesen, kisírt szemekkel és reménykedik, hogy unokája túléli ezt a napot.
Méghogy ma nem történhet semmi baj!? Tévedtem. A mai nap életem legrosszabb napja.