A döntés

Megtudtam

A nővér odaáll a rokonaim elé, készen, hogy közölje velük a borzalmas hírt. Mindenki azonnal felnéz rá, ahogy belépünk.
-Kérem, figyeljen mindenki rám! -mondja azért a biztonság kedvéért. Kissé remeg a hangja. Mélylevegőt vesz, és belekezd. -A kislány... Azt hiszem, Anna a neve -pillant rá a kórlapra. -öhm... Eltávozott. Vérömleny keletkezett az agyában és nem tudtuk megmenteni.
Lélegzet visszafolytva várom, mi lesz ebből, azonban nem várhatom meg az eredményeket, mert ekkor hatalmas sípolás hallatszik az egész emeleten át. A doktornő gyorsan elnézést kér, higy elrohan, majd elemegy. Követem. Mikor már a hosszú folyosóra érünk megijedek. Ugyanarra megyünk, mint ahol apával voltunk...
Nem volt téves a félelmem. Belépünk abba a terembe, ahol apa fekszik. Ahogy közeledünk, a gépek egyre jobban sípolnak. Fülsiketítőn, kíméletlenül sípol minden gép, mely életben tartja apát. Közelebb megyek. Apa szelleme fuldoklik, nem kap levegőt. Odarohanok hozzá és letérdelek mellé. Ahogy felé nyúlok, látom és érzem, hogy remegek.
-Te legalább itt ne hagyj! Kérlek! -mondom a visszafojtott sírástól elfúló hangon.
Az orvosok sürögnek-forognak körülöttünk.
-Megtelt a tüdeje vízzel! -kiáltja az egyik orvos. -Azonnal műteni kell.
Elviszik a műtő felé. Csaknem fél óráig csak ott ülök apa mellett, aki egyik pillanatban fullad, a másikban viszont jól van. Mikor visszahozzák még több cső lóg ki belőle. Szelleme fáradtan kapkod a levegő után, majd mikor már jól van, lassan beszívja és kifújja, majd behunyja szemeit. Megszorítom a kezét. Ekkor összeráncolom a szemöldököm. Elgondolkozom.
-Furcsa. A fájdalmakat nem érezzük, de ha halálközeli az állapotunk, akkor... Azt mi is megérezzük -fejtem meg.
Apa kinyitja szemeit, elhelyezkedik és rám néz.
-Figyelj Merci -kezdi magabiztosan- Én már tudok néhány dolgot jelenlegi helyzetünkről. Tegnap éjszaka furcsa álmom volt. Megálmodtam a balesetet, anyád és Anna halálát... Odáig álmodtam, hogy küzdünk az élettel. Aztán hirtelen megjelent egy hatalmas fehérség és hallottam egy férfi hangját. Hozzám beszélt. Azt mondta, mi döntjük el, hogy élni akarunk-e. Persze ez nem ilyen egyszerű. De csak ennyit tudok mondani -fejezi be.
Ki vagyok készülve. Ezt nekem apa miért nem mondta? Meglátta egy álomban, hogy mi fog velünk történni és erről nem szólt egy szót se?
-És... Ez mit jelent? -kérdem aputól, hátha a folytatástól lenyugszom. Próbálom a nyugodt énem mutatni, de belül tombolok, mint egy tigris.
-Az a gond - kezdi apa-, hogy még én sem értem. Ezt meg kellene fejteni.
Elgondolkozom. Bár a válasz nem nyugtatott meg, de a gondolkodás máris eltereli a figyelmem. Mi döntjük el a sorsunkat? Dehát hogyan? Erre nincs logikus magyarázat. Végig kell próbálni minél több módszert, hogy előbb-utóbb rájöjjünk a dolog nyitjára.
-Ha kijelentem... Hogy fel akarok ébredni... Akkor felébredek? -kérdem aputól gondolkodva.
-Nem tudom -mondja. -Bár szerintem egy próbát megér.
-Fel akarok ébredni! -kiáltom. Nem sikerül. Üvöltök, dobbantok, tapsolok, visítok, de nem ébredek. Mikor már minden ötletem kipróbáltam sóhajtok egyet, majd megszólalok:-Reménytelen.
-Valaminek biztos használnia kell - mondja apa. Újra gondolkozásba mélyülök.
-Lehet - kezdek bele -, hogy azért nem működik, mert igazából magunk sem tudjuk, mkt szeretnénk. Nem vagyunk őszinték, és a döntésnek biztosnak kell lennie.
Apa tátott szájjal néz rám, majd elmosolyodik.
-Mikor is lettél te okosabb, mint az apád? - kérdi, majd nevetünk.