Lélekfoszlányok

Tánc a Halállal

Emlékszem, hogyan ültünk egymás mellett ketten, csendesen belebámulva az éjszakába. Nem értünk egymáshoz fizikailag, az auránk mégis összemosódhatott, mert éreztem minden egyes rezdülését magamon: az apró remegéseket, amik végigfutottak rajta egy-egy erősebb széllökés hatására; a szíve egyenetlen dobogásának ütemét, amivel naponta küzdött; a tüdejébe egyre gyorsabban ki- és beáramló levegő ritmusát. Tudtam, hogy megint baj van. Talán csak percek teltek el, talán csak órák, magam sem tudom, mégis úgy tűnt, Ő már időtlen idők óta meg sem szólalt. Már képes voltam felismerni ezt. Már felfogtam, mit jelent. Csak azt kellett volna tudnom, hogyan állítsam meg.

- Hé, Dante... - szólítottam meg halkan, óvatosan felé fordulva. Nem nézett rám, szándékosan kerülte a tekintetem, miközben kezeit ökölbe szorította és maga elé meredve folytatta az egyre hangosabb zihálást. Bizonytalanul próbáltam újra megszólalni, de fogalmam sem volt, mi lehetne a megfelelő mondanivaló ebben a helyzetben. Még mindig nem jöttem rá.
- Megint egy, igaz? - hangom kissé nyüszítően hatott, ahogy kétségbeesetten karjára csúsztattam a kezem. Magamra akartam vonni a figyelmét, hogy ne fulladhasson bele a saját gondolataiba.
- Semmi baj, oké? Semmi baj. - suttogtam kicsikét megszorítva a karját, hogy végre felém fordítsa a fejét.

Felelet nem érkezett, csak további kapkodó lélegzetvétel következett irányából. Fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék rajta újra. Egyszer már sikerült. Csak nem lehet annyira nehéz megint megtenni, nem igaz?
Emlékeim között azonnal kutakodni kezdtem a néhány héttel ezelőtti eset után. Hasonlóan kezdődött, de szerencsésen végződött. Azt kívántam, bárcsak a mai estével együtt a mellettem kuporgó fiút is megmenthetném.
Zaklatottságomnak köszönhetően nem sikerült előhalásznom egyetlen értelmes mozdulatsort sem a fejemből, ezért jobb híján az ösztöneimre hallgattam. Gyorsan Dante elé guggoltam, finoman az arca felé közelítettem a kezemmel, és vártam, hogy észrevegyen. Kissé tartottam tőle, hogy talán el fog lökni, de mint kiderült, nem volt már ereje ehhez sem. Remegve hagyta, hogy bőrére simítsam a tenyerem és erőteljesen magam felé fordítsam a fejét. Sírni tudtam volna a szemében ülő elveszettségtől. Szinte én is fuldokolni kezdtem attól, hogy ránéztem. Most mégsem engedhettem meg magamnak, hogy elragadjon az örvény. Nem koncentrálhattam magamra.

- Dante, én vagyok az. Nincs itt senki más, érted? Senki. - hadartam idegesen a szemébe nézve. Kék íriszei alig látszottak pupillájának méretétől, szinte egyetlen, fekete gömbnek tűnt a tekintete. - Csak te és én. Mint mindig. - halkítottam le a hangom. Nem mintha bárki is meghallhatta volna. A tisztáson senki más nem tartózkodott éjnek évadján, csak mi ketten, ahogy máskor is. Most valahogy mintha még a közeli erdőben lakó vadak motoszkálása is elhalt volna.

- Nem akarok itt lenni. - morogta remegő hangon. Nem nekem beszélt, inkább magához, mégis meg kellett próbálnom kapcsolatba lépni vele. Úgy tűnt, már ehhez az egyetlen mondathoz is külön erőfeszítésre volt szüksége.

- Akkor hol akarsz lenni? - tettem fel a kérdést, hátha ez segít valamiképpen. Igyekeztem elterelni a gondolatait arról, ami ennyire felzaklatta.

- Nem itt. - szorította össze a szemeit, tenyereivel pedig nyomni kezdte őket befelé. Torkából mélyről jövő, elfojtott kiáltás tört fel, teste remegve ringatózott a füvön.

- Állj fel! - utasítottam hangosan. Fogalmam sem volt, mit csinálok, csak tettem, ami jónak látszott. Abban biztos voltam, hogy nem hagyhatom őt így. Valahogyan muszáj volt kirángatnom a lelkében tomboló óceánból.

- Nem! - örjöngte válaszát artikulálatlanul. Kezemet a karjára csúsztattam és megkíséreltem egyenesbe hozni testét az addigi görcsös állapotból.