Fázva a negyven fokban
Ázva a kedvenc pólómban
Élve a lelkem nélkül
Egyedül hagyva tétlenül
Lelkem darabjai szétszóródtak
Sötétben feketén csillogtak
Míg rájuk nem találtál Te
Meg a fekete lelked
Gyűlöltem a fehéret, Te az voltál
Az árnyaidat akartam, így azzá változtattál
Figyelmeztettél többször, nehogy elgázolj
De miután megtetted, nem vetted rá magad, hogy meggyászolj
Most itt fekszem vérbe fagyva
Én küldtelek el, de mi haszna
Ha még most is itt vagy bennem legbelül
Fájdalmasan, de felejthetetlenül
Rólad írok, de nem neked
Megígértem, hogy többé nem teszem
Ne olvasd el soraim
Ne nézd meg írásaim
Ne válaszolj, ne is fáradj
Így is eléggé meggyötör téged az ágyad
Mely üres és hideg, mint Te
De éjjel a fejed arra hajtod le
Én is hajtanám, ha tehetném, rád
Elméd égboltjának legszebb csillagán
Persze nem tehetem, hogy is tehetném?
Mikor Te már rég máshol vagy, jól elveszvén
Hold voltam fogyatkozás idején,
Látni kívántál, de semmit sem tehettél
Most Hold vagyok, halovány és mindennapos
Érdeklődést tőled többé már nem kapok
Túl sok és túl meredek
Túlzó gondolataim tömkelege
Nem tudhatod meg, már nem és még nem
Mert erre egyikünk sem áll készen
Azt hiszem, mi ketten már nem is fogunk egészen
Csak félve, kicsit sem merészen
Ácsorgunk majd útjainkon magányosan
Tűnődve azon, hol tévelyedtünk el pontosan
Te másra gondolsz, én rád
Én téged várlak, te mást
Elfelejted, ki voltam
Mert nem tudod, hogy lényem miattad esett össze holtan.
ESTÁS LEYENDO
Lélekfoszlányok
De TodoTörténetek, melyek nem tartoznak sehová, csak hozzám. Versek, melyeket még sosem fedtem fel. Írások, melyek eddig a jegyzeteim között pihentek. Szavak, melyek valakit éltetnek, valakit pedig talán megölnek.
