Lélekfoszlányok

Életet életért

  Egyedül ültem a szobám padlóján várva a pillanatot, amikor végre megnyikordul a kapu, és belép rajta Ő. A lány, akinek a megismerése egészen biztosan sorsszerű volt, mert máshogyan elképzelni sem tudnám az életemnek csúfolt létezésem azon részét, melyben Ő is szerepelt.

Túl sok minden történt köztünk, amire másféle magyarázat nem létezett, csak a sors. Szerettem azt gondolni, hogy az Életnek terve van még velünk - igen, így, többesszámban -, mert az azt jelentette, hogy egyelőre még nem kell Őt elveszítenem. Sajnos nem így lett. Az Élet csupán csúfos tréfát űzött velünk - hogy kinek szánta, nekem vagy neki, már sosem tudom meg. 

Pillanatokkal később már hallottam is a kapunk hangját, mely most nem fülsértő visításban nyilvánult meg, hanem inkább zene volt füleimnek. Mintha a lelkem dallamát énekelte volna, mely egyszerre volt zongorán eljátszott melódia és ritmikus dobszóló. Végre megérkezett! 
Az ablakomból figyeltem, ahogy mosolyogva belibeg a kertbe, aztán eltűnik az erkélyem alatt. Nem kellett sokáig számolnom magamban a siető másodperceket, mialatt Ő levetette odalent a cipőjét, és szapora léptekkel felrobogott a szobámba. Kopognia sem kellett, anélkül is nyitottam az ajtót, hogy mosolyogva köszöntsem. 
- Szia! - néztem rá felfelé ívelő ajkakkal, próbálván türtőztetni magam, hogy semmiféleképpen se ijesszem meg hirtelen jött örömömmel. Mindig is félős volt, mégis én voltam az egyetlen ember a világon, aki soha nem tudta úgy igazán megrémíteni. Nem azért, mert nem voltam félelmetes. Valójában igenis az voltam a száznyolcvanöt centimmel meg a tetoválásaimmal, jéghideg, metsző tekintetemről már nem is beszélve. De Ő kihozta belőlem a legjobbat. Azt, amit előtte talán csak egyetlen embernek sikerült. 
- Szia, Dean! - ajándékozott meg mosolyával, miközben szemei sötét ékkőként csillogtak. Kissé meglepettnek tűnt amiatt, hogy már az ajtóban várom, de úgy tettem, mintha észre sem venném. - Hogy vagy ma? - lépdelt beljebb a szobámba, amint elálltam az útból. Imádtam hallani a szájából az efféle, felszínesnek tűnő, köztünk mégis igazán komolynak hangzó kérdéseket. Tudtam, hogy ezt másokkal szemben sosem volna képes megtenni. Nekem is elég sokáig kellett küzdenem, míg végül felfedte előttem ezt a ragyogó, tündéri énjét, amiről mindig is tudtam, hogy ott él benne egészen mélyre eltemetve. Csak a rettegése szabott gátat csodálatos személyiségének, amiről fogalma sem volt, mennyire kedvelem. Sosem hitt nekem, amikor elmondtam ezt neki. 
- Jól vagyok, mint mindig, amikor átjössz. - mondtam ki őszintén. Igazán hálás voltam, amiért nem kellett a szemébe néznem válaszom közben, mert akkor talán a torkomon akad a szó. Sosem tartoztam a beszari emberek közé, vele valahogy mégis elbizonytalanodtam.
Miután megtette szokásos körbefordulását birodalmamban, rám emelte most megrovó tekintetét. 
- Őszinteség, emlékszel? - vonta fel fél szemöldökét számon kérően. Persze, hogy emlékeztem, elvégre ezt a szabályt én hoztam meg. Egy újabb tulajdonság, amit kedveltem benne; sosem hazudott nekem. Mindig, mindent elmondott, amiről úgy gondolta, hogy tudnom kell. Azt is, amiről nem kellett volna, de kihúztam belőle. 
- Még szép. - huppantam le az ágyamra, hogy törökülésben a falnak támaszkodjak. -  De az, hogy te nem vagy képes hinni nekem, még nem jelenti azt, hogy valóban hazudok. - néztem a szemébe mélyen, hogy értse a lényeget. Úgy tűnt, megértette, mert tekintetét a padlóra vezette zavarában, arcára pedig kiült a lassacskán már megszokott pír. Édes volt, akár a pillecukor az előző esti kakaónkban. - Na és te? Te hogy vagy? - tereltem el a témát, hogy felülkerekedhessen saját félénkségén. 
- Úgy csinálsz, mintha nem tíz perccel ezelőtt beszéltünk volna telefonon. - forgatta meg szemeit mosolyogva, mellém húzódva az ágyra. Vállával megtámasztotta a falat, nehogy kidőljön, arcával viszont felém fordult, hogy jól rám lásson.
- Ezt én is mondhatnám, hiszen te kezdted ezt a kérdezősdit! - vetettem ellen, mire újra a plafon felé emelte tekintetét. Ajkai mégis felfelé görbültek, amivel elárulta magát. Pont, mint megismerkedésünkkor. Tudtam, hogy sosem felejtem el azt a napot, amikor szembejött velem a maga kis ügyetlenségével és szétszórtságával, amivel valahogyan megfogott. 
- De te más vagy! Nálad sose lehet tudni. - pillantott rám jelentőségteljesen. Csak egy vállvonásra méltattam célzását, tudva, mennyire igaza van. - Rendben, térjünk a lényegre! - hessegette el a témát, amiről gondolta, hogy egyáltalán nincs ínyemre. Szerettem, hogy ráérzett az ilyen helyzetekre, és tudta, mivel lehet más mederbe terelni a beszélgetést. - Szóval, elolvashatom? - csillant fel a szeme, ahogy a telefonomat kezdte szuggerálni, mintha azzal hamarabb kézhez kaphatná készülékem. Még előző este került valahogy közénk az írás-téma, én pedig bevallottam, hogy régebben én magam is eme szenvedélynek éltem. Persze Ő azonnal látni akarta legalább egy írásom, mire én sajnálattal közöltem, hogy mindössze egyetlen egy maradt meg a telefonomban, bár azt nem biztos, hogy látni szeretné. Természetesen nem hagyta annyiban a témát, végül - vonakodva, de - belementem a dologba.  
- Mint már mondtam, nem lett túl jó, és egyébként is, mostanában egyáltalán nem megy, ez nagyon régi, csak... - kezdtem magyarázkodni, hátha visszavonulót fúj, mire Ő mindentudóan elmosolyodott, és karba tett kézzel várta kifogásaim sorának zárását. 
- Csak mutasd! - szakított félbe kedvesen, mikor látta, hogy ennek se eleje, se vége nem lesz a mai este során. Túlságosan ismert már ahhoz, hogy tudja, hogyan vegyen rá engem valamire. 
A gyomrom kellemetlen görcsbe állt, ahogy feloldottam a billentyűzáram, és a jegyzeteim közé belépve megnyitottam a fájlt. 
- De tényleg nem mai, szóval... - hagytam félbe magamtól a mondatot, mert tisztában voltam vele, hogy úgysem hatja meg. Nem mintha nem akartam volna, hogy lássa; épp ellenkezőleg. Valójában pontosan azt akartam. Ő volt az egyetlen, aki előtt fel mertem vállalni azt a régi, rettegő énem. Csak a véleménye miatt lettem ideges. Nem tudtam, mit fog szólni ahhoz, ami az írásomból kiderül. 
- Na, ideadod még ma? - nyújtotta felém a kezét. Mikor észlelte hezitálásom, visszahúzta mancsát, és átható tekintetét az arcomra függesztette. - Ha nem akarod, nem muszáj. Tudod, hogy csak akkor olvasom el, ha te is úgy akarod. Nem kényszerítelek semmire. - mosolygott rám megértően, mire felsóhajtottam. Ezzel csak azt érte el, hogy még inkább azt akartam, hogy elolvassa.
Az emberek mindig azt mondják, mindent mértékkel csinálj. Mértékkel igyál, mértékkel egyél, mértékkel vásárolj. Nos, én sajnos sosem voltam erre képes. Azt hiszem, ez is közrejátszott abban, hogy ennyire mértéktelenül megbíztam ebben a lányban. Egyedül a véleménye volt az, amit talán nem akartam hallani. 
- Rendben. - bólintottam, majd az ölébe ejtettem a mobilt. - Ezt akarom. - közöltem vele a lehető legkomolyabb tekintetemmel. Várt egy pillanatot, talán kétségeket keresett a szememben, de én olyan magabiztosan néztem rá, ahogy csak tudtam. Azt akartam, hogy tudja; bízom benne. Mindenkinél jobban. Azt akartam, hogy ne csak tudja, de érezze is. Azt akartam, hogy Ő ugyanígy érezzen irántam, és mondja el.