Lélekfoszlányok

Újraélesztés

Igaz történet alapján 

 A játszótéren már teljesen sötét volt, csak a hold és a csillagok adták azt a kevéske fényt, ami megvilágította a velem szemben ülő fiú arcát. A gyomrom görcsben állt, ahogy a kezeimet sajátjai közé fogta a decemberi fagyos időben, ezzel felmelengetve jéggé dermedt ujjaimat. 
Már vagy fél órája ott ültünk és beszélgettünk mindenféléről, ahogyan azt az elmúlt másfél hónapban is minden egyes nap megtettük. Ez most mégis más volt. Tudtam, hogy ma eljön az a pillanat, amikor megteszem azt a lépést, amire már jó ideje vártam tőle. Ő mégsem tette meg. Hogy miért, azt én sem tudom. Gyakran megfordult a fejemben, hogy talán nem akarja vagy nem gondolja komolyan. Ez nem is tűnt olyan szürreálisnak azok után, ahogyan reagáltam az első vallomására hetekkel azelőtt. Valószínűleg nem arra számított szegény, hogy amikor végre elmondja nekem, hogy évek óta tetszem neki, én közlöm vele, hogy nekem ez nem megy, hogy sokat csalódtam és nem tudok kapcsolatot létesíteni más emberekkel. 
A helyzet az, hogy akkor sem hazudtam, mint ahogy azután sem. Akkor még tényleg így gondoltam. Akkor még tényleg így éreztem. Csakhogy azóta eltelt egy hosszú hónap, ami alatt olyan közel kerültem hozzá, amennyire remélni sem mertem. Ezért is akartam végre új szintre lépni. Egy ismeretlen, kissé ijesztő szintre. Valamiért mégis abban reménykedtem, hogy együtt képesek leszünk rá. 
Ezek a gondolatok forogtak a fejemben, miközben ő felállt a kopott, sárga játékhintóról és a szélének támaszkodott, rágyújtva egy szál cigarettára. Tudtam, hogy ideges, mert akkor remegett meg így a keze, ahogy akkor és ott. Talán már ő is érezte az egésznek az előszelét. 
Nagy levegőt vettem és próbáltam összefoglalni magamban, mit is akarok mondani. A mellkasomat verdeste a szívem, mikor én is követtem őt a hintó mellé, pár lépésnyi távolságra állva tőle. 
- Fázol? - kérdezte, kifújva a leheletének szürkéjével vegyült füstöt, ezzel keresztbe húzva a számításaimat és egy kis időt is adva a megfutamodásra. 
- Kicsit. - vontam meg a vállam dideregve, pedig akkor éppen nem a hidegtől remegtem. Az izgatottságtól és kissé a félelemtől. 
- Idejössz? - biccentett maga felé, gyorsan eldobva a tüdejét károsító anyagot. Barna szemei még a sötétben is csillogtak, mint az égen ragyogó testek. Apró mozdulatokkal közelítettem felé, ő pedig zavartan megköszörülte a torkát. Aranyos volt, ahogy zsebre dugott kézzel várt rám, mintha ő sem lenne biztos a következő mozdulatban. Mikor odaértem közvetlenül elé, ő óvatosan a derekam köré fonta a karját, magához láncolva engem. A pulzusom ettől megugrott, és csak remélni mertem, hogy nem pirultam el teljesen. 
- Igazából... - kezdtem bele mondandómba tétován, mire édes kis mosolyra kunkorodott a szája. - Szóval már kérdezni akartam tőled valamit. - húztam az időt gyáván. Erre már az ő szemöldöke is felszaladt kérdőn, mintha megijedt volna kicsit. 
- Igen? - biztatott a folytatásra. Az ölelése szorosabb lett hirtelen a testem körül, az arcunk közötti távolság pedig csökkent. 
- Én csak... - kerestem a szavakat. Végül úgy döntöttem, a legjobb lesz, ha csak kimondom, amit gondolok. - Szóval te mit szeretnél? - böktem ki bénán. Akkor már biztos voltam benne, hogy ebbe teljesen belepirultam. 
- Mármint? - értetlenkedett. Nem csodáltam, elvégre eléggé hülyén fejeztem ki magam. 
- Mit szeretnél most? Velünk? - faggattam. Nem mertem kimondani, amire ténylegesen gondoltam, mert féltem, azzal elrontanám a köztünk kialakult kapcsolatot. 
- Velünk? - kérdezett vissza újra, mrie csak bólintottam egyet. A szívem a torkomban dobogott abban a pár másodpercben, amíg ő a válaszon gondolkozott. - Most ezt hogy érted? - rázta a fejét kissé összezavarodva. 
- Azt kérdeztem, mit akarsz most? - hangsúlyoztam az utolsó szót, utalva az egy hónappal azelőtti álláspontra. 
- Ugyanazt. - mondta ki kertelés nélkül. Sejtettem, mire gondol, csak elhinni nem mertem. - Téged. 
- De... de nem úgy! - akadékoskodtam. Azt akartam, hogy kimondja. Hallani akartam a szájából, hogy igenis a barátnőjének akar engem. 
- Kapcsolatot. Veled. - pirult el kicsit ő is. Ez mégsem volt nekem elég, éppen annyiszor hallottam már tőle hasonlókat, hogy ezzel ne elégedjek meg. 
- Szóval mit szeretnél, mi legyek neked? - már szinte könyörögtem, hogy végre elhagyja az ajkait az az egyetlen szó. Úgy éreztem, teljesen hülyét csinálok magamból, mégsem tudtam abbahagyni, amíg nem voltam biztos ebben. Mert szükségem volt erre. Szükségem volt rá és arra, ami köztünk volt. Biztos pontot akartam, mert úgy éreztem, nem bírom tovább ezt a se veled-se nélküledet. 
- A barátnőm. - mély hangja lágyan simogatta meg a fülemet és a lelkemet egyszerre. A szemembe könnyek gyűltek, ahogyan realizáltam magamban, mit is jelent ez. Szóval tényleg megtörténik. Tényleg kimondta. És a szemében láttam, hogy komolyan is gondolja. 
Csak egy bólintásra voltam képes, semmi másra. - És te? Szeretnéd? - köszörülte meg újra a torkát zavartan. 
- Igen. - szinte suttogtam ezt az egyetlen szót is. Féltem, ha hangosabban beszélek, megtöröm a varázst. Válaszomra ajkai mosolyra húzódtak, sötét szemei pedig szeretetteljesen pásztázták az arcomat. 
- Akkor... megcsókolhatlak? - tette fel az őt foglalkoztató kérdést. Talán hülyén hangzik, hogy ezt megkérdezte, de így történt. Nem, nem azért, mert mindenre engedélyt kellett tőlem kérnie. Azért, mert ismert. Tudta, milyen vagyok. Tudta, hogy nekem teljesen idegen ez az egész, hogy nekem új, hogy mik történtek azelőtt velem és hogy mennyire félek. Mégis bólintottam, mire az arcomra csúsztatta az egyik hideg kezét, a derekamnál fogva még közelebb húzott magához, és lassan, óvatosan az ajkamhoz érintette a sajátját. 
A vérem zakatoló vonatként száguldott végig az ereimen, ahogy a szívem szünet nélkül pumpálta azt. Csak egy pillanat volt az egész. Egy apró kis puszi. Mégis úgy éreztem, sokkal több történt akkor. 
Mikor végül kicsit elhúzódótt tőlem, ő is hevesen szedte a levegőt, akárcsak én. Talán ő is olyan régen várt már erre, mint én. Nem tudom. 
Láttam az arcán, mennyire félve nézi az enyémet, tartva a reakciómtól. 
- Kaphatok még? - csúszott ki a számon halkan, mire minden előjel nélkül egy felszabadult nevetés hagyta el az ajkait. Mintha egész este benntartotta volna. 
- Persze. - mosolygott tovább, majd újra közelebb húzott magához, és ajkai közé szippantotta az alsó ajkam. A szája meleg volt és lágy, felpezsdítette az egész testem, de legfőképpen a lelkem. Lehunyt szemmel próbáltam utánozni a mozdulatait remélve, hogy elfeledtethetem vele tapasztalatlanságomat. Nem igazán sikerült, mert édesen belemosolygott az ügyetlen csókba, de nem adta fel, hanem inkább újra kezdte.
Szerencsére ez nem csak arra a csókra volt igaz, hanem rá is. Ő volt az, aki sosem adta fel. Aki küzdött értem, aki hagyott nekem időt, de nem adta fel. Ő volt az, aki megmentett. Aki megmutatta, hogy a világ nem csak rossz lehet, és aki megtanította, hogyan kell erősnek lennem és hinnem magamban. Aki szeretett és akit szerettem. És ő volt a fiú, aki mindig kitartott mellettem.