Fiatalság (Cole Sprouse)

1 - Rossz fiú

Fura érzés volt kilépni a gimnázium ajtaján, mivel tudtam, hogy ez az utolsó alkalom, hogy átléptek a termek, a bejáratok küszöbe fölött. A végzős évfolyamtársaimat nyilván felvillanyozza és örömmel tölti el ez a tudat, engem viszont nem tett túlzottan boldoggá.
Szerettem középiskolába járni, még ha láthatatlan személynek is számítottam az évek során. Nem voltak barátaim, mivel a szüleim elvárták, hogy a tanulásra összpontosítsak, viszont most, hogy vége tudom, hogy egyetemre kell mennem, ahol hasonló, sőt talán még keményebb elvárásokkal kell szembenéznem; ez pedig megrémít.

Kissé lehangoltan sétáltam lefelé a végtelennek tűnő lépcsőfokon, melyek az iskola bejáratától az utcán húzódó megviselt járdáig tartottak. Néhány igazán felszabadultnak látszó kortársaim meg sem állt az első járda szélére elhelyezett kukáig, mely mellett megállva lelkesen kinyitották a táskájukat, végül nevetve a szemetesbe szórták a hátizsákok tartalmát, ami természetesen az év közben használt könyveket és füzeteket jelentette.
Néhányan ujjongva sétáltak el mellettük, még az utca túloldalán tanyázó rettegett motoros banda is jót nevetett a történteken, én azonban elszörnyedve távolodtam el a tömegtől az otthonom irányába.
Sosem lettem volna képes arra, hogy bármi hasonlót cselekedjek. Először is azért, mert tisztában vagyok vele, hogy rengeteg fát vágnak ki azért, hogy nap, mint nap tankönyveket lapozhassunk fel, másrészt pedig anyám minden évben rászoruló családoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy megvásárolják őket, adományozza a könyveimet.

Ahogy elsétálok a motoros banda előtt, a tagok lesajnáló tekintettel néznek végig rajtam.

- Buli gyilkos! - kiabál az egyikőjük.

- Hagyd már! Nem látod, hogy siet haza anyucihoz? - szólal meg egy másik fiú, mire az egész banda hangos nevetésben tör ki, én pedig lehajtom a fejem, összeszorítom a fogaimat, illetve a szemeimet, ezáltal visszatartva felszínre vágyó könnyeimet és még gyorsabban kapkodom a lábaimat. Pár méter erejéig még hallom a motorosok beszélgetését és nevetését, de hamarosan megszűnnek létezni számomra a többnyire engem kritizáló, bántó szavak a távolságnak köszönhetően. Ám nem sokáig marad nyugtom tőlük, ezt pedig az egyre közeledő motor zúgás bizonyítja. Nem nézek hátra, viszont ha tippelnem kellett volna azt mondta volna, hogy egy vagy max kettő bandatag ered a nyomomba.

,,- Ugyan Davina, verd ki a fejedből az üldözési mániádat! Nyilván nem követnek, csupán pont erre van dolguk." - próbáltam megnyugtatni magamat ehhez hasonló gondolatokkal, és pár pillanatra ténylegesen el is hittem, hogy igazam van, hiszen a motoros elszáguldott mellettem, viszont amikor egy kereszteződés következett behajtott elém, ezzel elzárva az utat előlem. Sűrűn kapkodtam a levegőt, miközben a fiút néztem, aki biztosan tartotta egyensúlyban a maga alatt lévő motort két lábával, melyeket az aszfalton tartott. Bőrkesztyűvel fedett ujjaival könnyedén kikapcsolta a kapcsot, mely ez álla alatt húzódott, s rögzítette a bukósisakját. Levette a fejéről a mindenféle matricákkal és feliratokkal díszített fekete sisakot, ezzel felfedve előttem sötét haját és igézően kék szemeit.

- Bocs, a haverjaim viselkedése miatt - köpte artikulálás nélkül a szavakat, anélkül, hogy rám nézett volna, így láthattam, ahogy a beszéd hatására csábítóan mozog különösen szögletes állkapcsa.

- Öhm...semmi gond, már...már hozzászoktam - motyogtam, majd újra sétálni kezdtem. Megpróbáltam kikerülni a motort és faképnél hagyni a fiút, ám ő időközben ismét összecsatolta a bukósisak csatját és felakasztotta azt a kormányra, az így felszabadult kezeivel pedig könnyedén átkulcsolta az alkaromat.

- Ne olyan sietősen, nem foglak bántani - mondta ezúttal sokkal lágyabb hangon, és rövid társalgásunk során először a rám, sőt egyenesen a szemeimben nézett. Képes lettem volna elveszni ebben a pillanatban, melyben a veszélyes motoros banda egyik tagja gyengéden átfogja a karomat, míg szavak nélkül bámul engem az óceánt megszégyenítően szép mélykék szemeivel.
- Mi a neved? - kérdezte, ezzel megtörve a közénk telepedő csendet, melyet egyáltalán nem tartottam kínosnak, ami egyáltalán nem feszélyezett.

- Fogalmam sincs arról, hogy miért kellene elárulnom... - a hangom alig volt több félénk suttogásnál, annak ellenére, hogy próbáltam határozott lenni vele szemben.

- Nincs okod félni tőlem, tartom magam, ahhoz, amit mondtam; nem bántalak - ismételte meg magát. Próbáltam hinni a szavainak, tényleg akartam, de képtelen voltam elfelejteni, hogy ő egy idegen, akármennyire helyes is és ráadásul veszélyes is a banda miatt. Képtelen voltam megszólalni.
- Rendben, akkor kezdeményezek én. A nevem Cole - közölte velem könnyedén. Véleményem szerint illet hozzá a neve, magam sem tudtam volna olyat kitalálni, ami jobban kifejezte volna a benne lévő rejtélyes hidegséget. - Nem nevezném magamat két lábbon járó etikett szabályokat tartalmazó kézikönyvnek, de szerintem most már úgy illendő, ha te is bemutatkozol - az arcán pimasz mosoly terült szét beszéd közben.
Istenem, az a mosoly! Sosem láttam ehhez foghatót. Egyszerűen ragyogott tőle az egész arca és még a szemei is csillogtak.

- Davina vagyok - ejtem ki lassan a szavakat alig látható fél mosollyal.

- Annak ellenére, hogy az ördögre emlékeztet mégis azt jelenti, hogy szeretett személy. Illik hozzád. Azt hiszem te is ilyen vagy - mondja kifejezéstelen hangon. Meglep a mondanivalója. Fura, hogy tisztában van a nevem jelentésével és, hogy efféleképpen gondolkodik rólam.

- Mármint milyen? - kérdezem értetlenül. Többé nem érzem a bőrkesztyű tapintását a saját bőrömön, hiszen Cole elengedte a kezem és a hajába túrt kezeivel.

- Félreérthető, mivel ártatlannak és átkozottul jónak tűnsz, de belül, valahol nagyon mélyen biztos vagyok benne, hogy ott lakozik benned valamiféle sötét gonoszság - vázolja fel az álláspontját, amit én magam elképzelhetetlennek tartok. Még, hogy én gonosz? Viccnek is rossz.

- Nos, érdekes gondolatmenet, de biztos vagyok benne, hogy nagyot tévedsz - jelentem ki pokoli egyszerűséggel.
- És most mennem kell, késésben vagyok - teszem hozzá, a hangom pedig már nem remeg, és már majdnem teljesen határozottnak mondható.

- Bocs, hogy feltartottalak. Pattanj fel a mögém és elviszlek, ahova akarod - ajánlja fel, viszont el sem kell gondolkoznom a válaszon, azonnal nemet mondok. Semmi kedvem nincs idő előtt kipurcanni.
- Rendben, de láthatlak még valamikor? - kérdezi, amivel a beszélgetésünk során már sokadjára meglep. Miért akarna velem találkozni egy ilyen szívdöglesztő rossz fiú?

- Ezt sem tartom jó ötletnek. Most pedig tényleg mennem kell - hadarom gyorsan, majd mielőtt bármit is reagálhatna faképnél hagyom és az eddigieknél is sokkalta gyorsabban szedem a lábaimat. A tempóm gyorsabb ,mint amit futás közben valaha is produkáltam tesi órán, így csak abban tudok reménykedni, hogy nem kések el otthonról, mert ha így lenne nem tudnék elfogadható indokot felmutatni a késésemmel szemben...