Fiatalság (Cole Sprouse)

26 - elhagyott

Davina Sancez

A tornácon összekuporodva, zokogás közben jöttem rá arra, hogy Cole teremtette meg az új énemet, miatta váltam erősebbé, most pedig miatta voltam ismét gyenge. Utáltam magam ezért. Képtelen voltam megmozdulni. Olyan érzés volt, mintha kihúzták volna a lábam alól a szőnyeget, de ahelyett, hogy fájdalmasan landoltam volna a padlón, mint ahogy arra számítanék, bizonytalanul zuhantam a mélységbe. Ha valaki most talált volna rám a lista miatt, gazdagabbá vált volna százötvenezer dollárral, most nem menekültem, nem küzdöttem volna az életemért.
Ostobának éreztem magam, amiért újra elolvastam egy szomorú véggel ellátott könyvet arra várva, hogy ezúttal boldogsággal zárul. Naiv voltam, viszont ez döbbentett rá arra, hogy a régi Davina rendelkezett jó tulajdonságokkal is. Korábban megfontoltabb voltam, bölcsebb döntéseket hoztam. Elővigyázatosabb voltam. Nem bíztam volna meg Coleban ismét. Viszont mostanában ki mertem állni magamért, mertem önállóan cselekedni, nem rettegtem. A tornácon ülve döntöttem el, hogy összegyúrom a két személyiségem, hogy megteremtsek egy tökéletes Davinát. Az én körülményeim között, ebben a világban, ahol pénzt ér a halálom, nem szabadott megbíznom senkiben. Egyedül kellett boldogulnom, emiatt pedig résen kellett lennem.
Egy durva mozdulattal letöröltem a könnyeimet, majd újult erővel álltam fel a tornácról és sietős léptekkel berohantam a házba, felöltöztem, magamhoz vettem a maroknyi holmimat majd elhagytam a faházat. Bűntudatot éreztem, amikor pár méter séta után visszapillantottam az épületre. Cola anyja jó ember volt. A menedéke, az emléke többet érdemelt annál, hogy nyitva hagyjam az erdő közepén, őrizetlenül, de végül úgy döntöttem, hogy attól, hogy ő halott, nekem még jogom van életben maradni.
Ezután kilométereken keresztül bolyongtam az erdőben, miközben a motor nyomokat probáltam követni, amiket Cole hagyott, de amikor órákkal később ismét a háznál kötöttem ki, rájöttem, hogy Cole kerülő utakon, oda-vissza cikázva közlekedett az erdőben, hogy ne hagyjon maga után egyértelmű nyomokat. Okos volt, a fenébe is és biztosan jobban ismerte az erdőt, mint én a saját tenyeremet. Másodjára már nem hagyatkoztam az ő nyomaira. Az egyenes út a legrövidebb mondásra hivatkozva, nyílegyenesen sétáltam a fák között, abban reménykedve, hogy egyszer véget ér az erdő.

Cole Sprouse

Sosem utaltam meg ennyire a saját óvatosságomat. Minden alkalommal más és más úton közelítettem meg a faházat, hogyha valaki a nyomunkra találna, tévedjen el, vesszen el az erdő sűrűjében, de ne találja meg a rejtekhelyünket. Ezúttal azonban csak időhúzásnak, sőt időpocsékolásnak éreztem a megtett köröket, nem elővigyázatosságnak, mégsem mentem egyenesen a házhoz. Tudtam, hogy őriznem és óvnom kell Davinát, ezért majdnem egy órát bolyongtamaz erdőben, miközben szüntelenül rá godoltam. Arról ábrándoztam, hogy belém szeretett. Én magam nem tudtam milyen érzés szeretni valakit és ezelőtt nem is akartam tudni. De őt szeretni akartam. Semmi tiszteletre méltó nem volt bennem és nyújtani se tudtam semmi érdemlegeset neki, ezért azt akartam, hogy legalább az érzéseim tiszták és megkérdőjelezhetetlenek legyenek számára. Veszélyes őt bevonnom a mocskos világomba, de elég önző vagyok ahhoz, hogy megtegyem.
Hittem, hogy ő elég tiszta ahhoz, hogy ne mocskolja be semmi sem, ami valaha történhet velünk.
Éppen ezért hatalmas mosollyal az arcomon pakoltam le s faház előtt, miután visszatértem a bevásárlásból. Ételt, innivalót, ruhát és az álcához szükséges kellékeket, például hajfestéket vásároltam. Alig vártam, hogy megnézzem, hogyan fog festeni vörös lobonccal. A táskákkal nehezen egyensúlyozva nyitottam ki az ajtót. Csend volt, ahogy reméltem. Davina még aludt. A konyhapultra pakoltam a  zacskókat, majd egy bérgyilkos néma lépteivel lopakodtam a hálószoba felé. Hatalmas volt a felfordulás. A párnák, a tegnapi ruháim és a szoba random berendezései a földön hevertek. Davina pedig kibaszottul nem volt a helyén.
– DAVINA! – üvöltöttem nyughatatlanul, olyan hangosan, hogy bele fájdultak a hangszálaim. Nem voltam hülye, tudtam, hogy nincs itt, ezért nem kezdtem keresgélni a faház helyiségeiben. Azonnal kirohantam a tornácon át az erdőben. Járművek nyomát kerestem, de semmit sem találtam a saját nyomaimon kívül, egészen addig amíg meg nem pillantottam lábnyomokat az ösvény szélén. Apró nyomok voltak és mind ugyanahhoz az emberhez tartoztak, mert teljesen egyformák voltak.
Még hogy belém szeret, a fenébe, hiszen elhagyott...