Fiatalság (Cole Sprouse)

16 - (nem) akartam

Cole Sprouse

Hatalmas vihar tombolt odakint, Davina mégis úgy aludt az ágy közepén kiterülve, mintha a környezetében teljes csendesség uralkodna. Én a fal melletti fotelben terpeszkedtem és hol az ablakon kitekintve meredtem a zuhogó viharra, – amely mélységesen megnyugtatott –, hol pedig az alvó lányra, aki viszont ismeretlen érzéseket keltett bennem. Úgy éreztem, hogy miattam képes ilyen békésen pihenni, mert kiterítettem előtte az összes kártyámat és most már pontosan tudja, hogy az életem árán is megóvnám mindenféle bajtól.
De ez a tudat csak őt töltötte el nyugalommal, engem rettenetesen frusztrált. Gyengének éreztem magam a Davina iránt táplált érzéseim miatt. A neveltetésem szerint robotszerűen, érzéssk nélkül kellene ölnöm, miközben a saját életemet mindennél többre tartom. Ölni továbbra is tudnék, főleg ha valami elvetemült Davinát szemelné ki célpontjául, de emellett azzal is tisztában voltam, hogy feláldoznám magam érte, ha erre volna szükség.
Ez pedig nem volt normális. Az én világomban közel sem.
Ismét Davinára néztem, aki csendesen szuszogott. Egyik lába nyújtva volt, a másik behajlítva, a felsőteste az én ágyrészemen volt. Karjaival szorosan átölelte a párnámat és biztos voltam abban, hogy a párna alatt a fegyverét szorongatta az ujjai között. Idegennek ható szőke fürtjei rendezetlenül területek el, de így is tökéletes volt. Mellé akartam feküdni. Át akartam ölelni. Meg akartam nyugtatni. A támasza akartam lenni. Meg akartam hallgatni a problémáit. Segíteni akartam neki. Védelmezi akartam. Isteníteni és imádni akartam minden porcikáját. De nem volt hozzá elég erőm. Nem tudtam elfogadni az érzéseimet. Én egy gyilkos voltam, akinek több száz ember vére tapadt a kezéhez. Mocskos voltam. Ő egy angyal volt. Tiszta és ártatlan. Jobbat érdemelt nálam. A legjobbat.
Tudtam, hogy meg kell adnom az esélyt arra, hogy egy számára kedvezőbb életét élhessen.
A védelmezőt látta bennem, és nem akartam, hogy pusztán hálából maradjon velem. Nem akartam akarta ellenére magamhoz láncolni.
Magamhoz vettem a kulcsumat és a pisztolyom. Egy utolsó pillantást vetettem Davinára.
– Élj boldogul, angyalka! – suttogtam, majd halkan az ágyhoz sétáltam és gyengéden megpusziltam a homlokát. Ezt követően kisétáltam a szoba ajtaján, és nem néztem többé vissza.