Fiatalság (Cole Sprouse)

27 - nincsen szó

Cole Sprouse

Arról voltam ismert, hogy minden helyzetben képes voltam megőrízni a myugalmamat, ami hatalmas előnyt jelentett egy bérgyilkosnak, akiknek minden munkája során pontosnak kellett lennie.
Akkor, az erdőben állva, Davina nyomait bámulva viszont szükségem volt pár percre, amíg sikerült lenyugodnom annyira, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Viszont amikor végre kitisztult a fejem, egyből számtalan dolgot sikerült megállapítanom.
Egyértelmű, hogy Davina először a motor nyomokat követte, és biztosan észrevette, hogy sosem jöttem egyenesen a faházhoz és eltévedhetett a nyomok között, majd a saját fejére hallgatva egyenesen haladva próbált kijutni az erdőből. Még ha ki is talál az erdőből, akkor is legalább hatvan kilométert kell gyalogolnia a legközelebbi autó pályáig, de mivel nem ismeri a terepet valószínűleg céltalanul bolyong.
Talán gyáván elhagyott, nem mondta a szemembe, hogy nincs rám szüksége, de nekem annyira fontos volt, hogy még ezek tudatában sem tudtam a sorsára hagyni, ezért felültem a motoromra és követni kezdtem a lábnyomokat.
Szabálytalanul kanyarogtak jobbra-balra a nyomok, egyértelművé tette, hogy Davinának fogalma sem volt arról, hogy merre tartott. Még számomra is nehéz volt eldönteni, hogy melyik irányba forduljak a motorral, de amikor félórányi bolyongás után megláttam Davinát, aki elvesztetten forgatta jobbra-balra a fejét, tudtam, hogy minden nehézség megérte. Olyan kétségbeesett volt, hogy majd megszakadt a szívem tőle.
Egy hatalmas tölgyfa törzsének támaszkodott az egyik kezével, a másikkal pedig a térdét fogta. Kissé előre volt dőlve és szabálytalanul, kapkodva vette a levegőt, közben pedigotyoghatott valamit, mert az ajkai folyamatosan mozogtak. A szemeit szorosan összeszorította.
Nem a nőt láttam, aki elhagyott, hanem az én Angyalomat, akinek szüksége van rám.
Képtelen voltam rá haragudni. Párszáz méterre tőle letettem a motort és gyalog közelítettem meg.
Minél közelebb merészkedtem hozzá, annál rosszabbul éreztem magam. A szeme környéke piros és dagadt volt, nyilván sírt. A haja tele volt falevelekkel és apró ágakkal. Szabadon maradt lábszárain millió és egy karcolás, több helyen odaszáradt vér foltok éktelenkedtek.
Nem az a lány volt, aki megismertem. Az szervezett, finom modorú éltanuló, aki minden áron megakart felelni sikeres jogásznak vélt szüleinek.
A lány akit akkor láttam egy túlélő volt. Az emberiség elpusztíthatatlan darabja.
– Angyal – szólítottam meg rekedt hangon.
Ijedten felém kapta a fejét, majd felegyenesedett. Hátrált pár lépést és maga elé nyújtotta a karjait, jól látható védekező mechanizmusként. Szinte azonnal eleredtek a könnyei és megállás nélkül nemlegesen rázta a fejét.
– Ne gyere a közelembe! Hagyj békén! – a hangja nem volt több erőtlen suttogásnál.
– Tudod, hogy egy ujjal sem tudnálak bántani. Egy hajad szálat sem tudnám meggörbíteni. Az életem árán is megóvnálak, bébi – nyugtatgattam és lassan közeledtem felé.
– Hányszor hazudtál nekem hasonlókat? – kérdezte. Nem volt dühös, sokkal inkább csalódott, de ötletem sem volt arról, hogy miért.
– Sosem hazudtam neked, Davina! Nyugodj meg és mondd el, hogy mi a baj! Ígérem, hogy megoldjuk – mondtam továbbra is nyugodt hangon.
– Én mondjam el mi a probléma? Én?! Te hagytál engem ott abban a nyomorult faházban! Kihozták a semmi közepére, hogy éhen haljak?! Ez volt a terved?! Én soha nem is érdekeltekek, igaz? Neked csak a pénz kellett... – kezdetben felbőszültnek tűnt, de a mondandója végére visszatért a csalódottság a hangjában, viszont az idióta monológja után én éreztem végtelen haragot magamban.
– Mit beszélsz össze-vissza? – kiáltottam rá, amitől összerezzent. – Nem hagytalak magadra, vásárolni mentem, hogy ne halj éhen és ha a pénz kéne már kurva régóta kibaszottul halott lennél! – üvöltöttem tovább, ő pedig minden egyes szó után egyre döbbentebben meredt rám.
– Olyan baszottul szeretlek, Davina, hogy arra nincsen szó – jelentettem ki végül, egészen halkan.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza hitetlenül.
– Szeretlek, Angyal!
A következő pillanatban már nem választottak el méterek tőle, sőt valójában csak a ruháink álltak közénk, ugyanis Davina pillanatok alatt teljesen rám tapadt. A karjaival a nyakamat, a lábaival a csípőmet ölelte. Mélyen a szemembe nézett.
– Nem hagytál el? – kérdezte szinte hangtalanul.
– Soha, bébi. Soha! – feleltem nyomatékosan.
– Istenem, de ostoba voltam! – motyogta, majd a nyakhajlatomba hajtotta a fejét.
– Az viszont kiábrándító, hogy ilyen ocsmányságokat feltételeztél rólam.
– Te mit gondoltál rólam az üres ház láttán? – kérdezett vissza.
A fenébe! Az én pimasz csajomnak igaza van!
– Touché Ms Sancez, touché!
– Mondd újra! – kérte mosolyogva. Nem kellett szó, ahhoz, hogy tudja, azt kéri, amire nincsen szó.
– Szeretlek, Davina! Mindig szeretni foglak – mondtam a szemébe, ő pedig általam soha nem látott széles mosollyal az arcán nézett rám.
A szemében pedig az csillogott, amit nem mondott ki, de érzett.