Maximum egy hónap

Rosszkor, rossz helyen

Hetek teltek el teljes nyugalomban, bár azért kicsit fájt, hogy nem volt időnk találkozni. Szinte minden éjszaka telefonon beszéltünk egymással és sokszor úgy aludtunk el, hogy egymást lélegzetvételét hallgattuk. Órák közben is chateltünk, szinte egy pillanatra sem akartam megválni a telefonomtól, de tudtam, hogy jó lenne figyelni is. Vége lett az egyik előadásomnak, és mára nem is volt több.
Hat óra volt, és éppen az épületből kifelé tartottam. Egy kéz ragadta meg a vállamat, és elkezdett húzni az egyik irányba. Időm sem volt, hogy feleszméljek, de máris a fiúvécé egyik fülkéjében találtam magam, Jaramyvel együtt. Száját akaratosan az enyémre tapasztotta, és mohón falni kezdte azt. Ellöktem magamtól, mikor már nem bírtam levegővel. Örültem, hogy láttam, de mérges is voltam rá.
- Szerinted milyen lehet az, mikor valaki berángat egy vécéfülkébe, és letámad? Mert nem épp baráti... - ujjaim a hajába gabalyodtak,kezem a kezében volt, de még így is tudtam sértődött fejet vágni.
- Egy hete nem láttalak, és azt várod, hogy uralkodjak magamon? Nem bírom ki, hogy ne lássalak! Költözz hozzám!! - tört ki belőle, de szinte biztos voltam benne, hogy ezt ő sem gondolta át kellőképpen. Szótlanul bámultam a fekete haját, és a mogyorószín szemeit.
- Ne tudd meg, mi mindent tennék veled, ha most nem a vécében lennénk. Én megyek ki előbb, aztán pár perc múlva te... Este hívlak! –hagyott ott végül, csupán ennyivel. Megvesztem, csak egy utolsó érintés kellett volna, vagy akár egy pillantás, de úgy hagyott ott, hogy azt sem tudtam, mit csináljak...
Mérges lettem, kint pedig már sötét volt. Lehajtott fejjel, álmosan bandukoltam hazafelé. Elém ugrott valaki, és hangosan kiabálni kezdett, fegyvert szegezett a fejemnek.
- Add a pénzed, vagy halott vagy! – ami azt illeti, pár éve már bokszolok, de egy pisztoly ellen nem sok mindent tehettem, így lassan elővettem a tárcámat, és minden pénzem odaadtam neki. Jobb a békesség...
Körülnézett, és idegesen tovább állt. Hátulról tompa ütést éreztem, majd szinte azonnal a földre rogytam. Próbáltam eltalálni az illetőt, aki a földre küldött, ám az iszonyú fejfájás mellett nem igen tudtam még erre is figyelni. Fájt minden mozdulat. Az első ütést újabb és újabb követte, az orrom vérezni kezdett, és a számat is szétharaptam. Amikor már alig voltam magamnál, otthagyott. A város azon részén voltam, ahol egy teremtett lélek sem járt, de így jutottam gyorsabban haza. Nehezen, fájdalmak között feltápászkodtam a betonról, és a tíz perces hazavezető utat sikerült megtennem egy óra alatt. Lemostam magamról a vért, felnéztem a tükörképemre. Az ütéseknek minden bizonnyal nyoma marad, már lilulni is kezdtek. Elvánszorogtam az ágyamig, de aludni nem tudtam. Az eszem azt diktálta, hogy szóljak a rendőrségnek, bár valószínű volt, hogy nem tudnak mit tenni az üggyel. Naponta legalább öt-hat ilyen bejelentést kapnak átlagosan. Biztos voltam benne, az egyetemre nem megyek be holnap. Ekkor megcsörrent a telefonom, és eszembe jutott, mit ígért nekem Jarry. A fenébe!  Nem vettem fel, már a harmadik hívását ki is nyomtam. Őszintén, leszartam, hogyha megbántom, de nem láthat így. Biztosan kiszeretne belőlem... Meggyűlölne. Tíz perccel később már a messenger sem küldte az értesítéseket, végre csend lett. Hirtelen zörrent az ajtó. Basszus, nem zártam be! Hasra feküdtem, magamra húztam a takarót, fejemet a párnába fúrtam. Mint egy kisgyerek... de akkor sem láthatja meg, hogy nézek ki.
- Te, barom! Minek van telefonod, ha nem veszed fel?!Utállak! Ilyenkor mindig olyanokra gondolok, amire nem kéne, és utálom ezt az érzést! Szépen lassan eléred azt, hogy ne bízzak benned. – a szavai fájtak, de nem emeltem fel a fejemet. Belegondoltam, hogy hirtelen minden szeretete elszállna, és soha többé nem gondolna szexinek. Bár nem mintha az most számítana...
- Hallod, hogy hozzád dumálok?! Figyelj már rám! –lerántotta rólam a takarót, és erővel próbált kirángatni az ágyból. Nem tudom,hogy hogy lehet erősebb nálam, de az biztosra veszem, hogy ha meglát így, sírva elrohan.
A szemébe néztem, szinte azonnal le is sütöttem a tekintetemet. Kirántottam a kezem a szorításából, majd elfordultam.
- Ne... nézz rám. - suttogtam. Visszafordított.
- Mi történt veled? - már nem harag volt a hangjában, inkább aggodalom, s félelem.
- Én... engem kiraboltak, összevertek. Fegyvert szegeztek a fejemnek. Nem akartam, hogy így láss, mert akkor... - hadartam egy szuszra, közben küszködtem a könnyeimmel. Közbevágott.
- Erre ne is merj gondolni, nem azért szeretlek, ahogy kinézel... részben! - szögezte le. Az arcomhoz ért, összerezzentem.
- Ne bánts, kérlek! - egy pillanat alatt ült ki rá a döbbenet, majd finoman magához húzott. A fülembe suttogott.
- Soha, de soha nem bántanálak... Te vagy az egyetlen,akit soha nem lennék képes bántani.- mondta, aztán újra aggódva mért végig. - Nagyon fáj?
- Kibírom! – mordultam fel, feltűnő gyorsasággal.
-Aha... értem. Akkor most hazaviszlek! – nem esett le, hogy miről beszél, csak akkor, mikor már a kocsijában ültem. Egy kezével a kormányt fogta, másikkal úgy szorította az enyémet, mintha soha többé nem ereszthetné el.
- Most magadhoz viszel? – alig észrevehetően bólintott, majd valami olyasmit motyogott, hogy soha többet nem hagyhat magamra.