Maximum egy hónap

Rossz hírek

– Holnap nem mehetek suliba, ugye?! – faggattam őt.
- Majd akkor mész egyetemre, ha ez az egész elmúlik. És én is.  A nap 24 órájában veled leszek, és nem veszem le rólad a szemem. – megérkeztünk, és nagy nehezen kiszálltam a kocsiból. Nekitámaszkodtam a kocsinak, és úgy botorkáltam előre.
- Jamy, segítesz? – néztem rá kétségbeesetten a lépcső előtt állva.Szinte azonnal ott termett mellettem, átkarolta a derekamat, és csak a nappaliban engedett el, mikor leültetett a kanapéra. Egész nap kaját hozott nekem, és minden finomságot. 10 óra lehetett, mikor elálmosodtam. Erőmhöz képest gyorsan lefürödtem, és bebotorkáltam az ágyba.
- Steph... szar rád nézni.Szétvereted magad, hogy aztán ápolhassalak? Nem leszünk így jóban... - kuncogott.Elmosolyodtam, és magamra húztam a takarót. Aludni akartam, ám lágy, édes csókot lehelt az ajkaimra, majd minden egyes sebhelyemet végigpuszilgatta.
-Rossz tudni, hogy itt vagy mellettem, szétverve, és nem tehetek semmit! –dühöngött. Ű
- Milyen értelemben? .... Mindegy, ne is válaszolj, aludni akarok. –még fészkelődött egy kicsit, majd mikor végre elhelyezkedett, úgy, hogy nekem se fájjon egyik sebem sem, végre elkapott az álom.

Pár hónappal később rendeződni kezdtek a dolgaim, jobban is néztem ki, és jól is éreztem magam. Minden rózsaszín felhőben úszott, boldog voltam. Azt hittem, hogy a történtek után már semmi nem állhat közénk.

Hamar híre ment az egész egyetemen, annak, hogy mi„buzik" vagyunk. Nem különösebben próbáltuk ezt titkolni, sőt... A jó fejek mikor megláttak minket, akkor mosolyogtak, és megkaptuk tőlük az egyetem legcukibb meleg párja nevet. A gonoszkodók megjegyzéseivel pedig egyáltalán nem foglalkoztunk, persze voltak azért fájó dolgok. Jaramy sportot űzött abból, hogy mögém lopózik, és különböző dolgokat tesz. Békésen sétálgattam a folyosón, amikor egy kéz csúszott a tenyerembe.
- Hey! Mi újság életem?
- Jamy... - mély levegőt vettem, majd kifújtam. –Mondtam már, hogy ne törj így rám, mert egyszer még véletlenül leütlek.
- Jójó,viszont én sietek. – azzal a lendülettel elém lépett, és egy csókot adott a szám sarkára, majd ellökött és sietve elindult.
- Gyere csak vissza! –kiáltottam utána, és még épp időben kaptam el a kezét. Magamhoz húztam, és derekát az enyémnek támasztotta. Hosszú csókot leheltem az ajkaira, mire lányok sikítozása csapta meg a fülemet.
- Muszáj volt ezt a lányvécé közvetlen közelében? – nézett rám rosszallóan. Én csak kacsintottam, majd elengedtem a kezét, had menjen. Megrohamoztak a csillogó szemű lányok, és mindenféléket kiabáltak, ám egy eltért az összes többitől.
- Ha én órára akarok menni, és szeretném, engem is megcsókolsz? – a tömegből ez hallatszott ki a legjobban.
-HA nem lenne barátom, természetesen... - kacsintottam, majd sietve továbbálltam.

- 3 évvel később -

- Biztos ebben? Így szeretne dönteni? Nyomatékosan kérem, fontolja meg! - a fehér köpenyes hölgy aggódva ráncolta a homlokát. Igen, teljesen biztos voltam a döntésemben. Nem akartam semmilyen kezelést. Nem volt rá szükségem.
- Igen, teljes mértékben! Köszönöm! - álltam fel a székről. A nő biccentett, majd kiléptem az irodából.
Vízcseppek görögtek végig arcomon. Csak álltam a ház előtt, és élveztem az érzést. Az érzést, hogy élek.
3 hónapja nem találkoztunk. Azt mondtam neki, hogy szünetre van szükségem, de nem így gondoltam. Megint elhatalmasodtak felettem a problémák, és nem akartam ezzel terhelni őt. Tudom, hogy ezt már jó párszor megbeszélem vele, de most mégsem ment. A teljes igazságba az is beletartozott,hogy túlságosan szerettem ahhoz, hogy elengedhessem őt. Kiderült ugyanis, hogy beteg vagyok, és nem bírtam úgy élni mellette, hogy titkolózok, és ő teljesen boldog, mikor én tudom, hogy hamarosan meghalok. Mint minden nap, ma este is csörgött a telefonom... Mindig ugyan akkor hívott, pontosan akkor, mikor végzett a munkával, de nem volt szívem felvenni neki a telefont. Most mégis...
- Igen? - szóltam bele a már megszokott halk hangommal.
- Tényleg te vagy az? - hallottam az izgatottságot, az aggodalmat, a fájdalmat.
- Igen... - suttogtam.
- Találkoznunk kellene.
- Nem tartom jó ötletnek. - kezdtem az azonnali tiltakozást. 3 hónapja kemoterápiára jártam, elég rondán festek. De ezt nem mondhattam neki.
- Akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy itt állok az ajtód előtt. - kinyomta. Te szentséges szar! Úr isten!!!! Bepánikoltam. Nem láthat. Nem akarom...
- Stephan? – nézett rám ijedt szemekkel. Nem hittem volna, hogy egyáltalán megismer, így már ez is boldogságot jelentett a számomra. - Szia. Azért jöttem, mert szeretnék tisztázni pár dolgot. – ki gondolta volna... - R...régen láttalak. Megváltoztál. – mosolyodott el, de a hangja remegett. Bátorságot gyűjtöttem, és gyorsan beszélni kezdtem. Azt akartam, hogy tudjon valamit, amíg még nem késő.
- Nem azért hagytalak el, mert nem szeretlek, de mindenképp el szeretném neked mondani... Négy hónapja leukémiát diagnosztizáltak nálam... és...nem tudtam így élni melletted. Most már tudod, hogy nem benned volt a hiba,csupán nem akartam, hogy összetörj mellettem. Fájó volt látni minden nap az őszinte mosolyodat, és rájöttem, hogy ha veled maradok, akkor ez fog veszni a semmibe. Remélem megérted, hogy miért döntöttem így... - percekig ültünk néma csöndben, melyet egy halk hang tört meg. Egyenesen a szemébe láttam, és pont azt a szenvedést fedeztem fel benne, amit nem akartam, hogy megtapasztaljon.Ami az elmúlt hónapokban engem is mardosott. Közelebb csúszott hozzám, és megcsókolt, mire én nehéz szívvel ugyan, de eltoltam magamtól.
- Mennyi? - firtatott. Szemei válaszokért könyörögtek.
- Maximum egy hónap.