Maximum egy hónap

Az utolsó hónap

- Még mindig olyan gyönyörű vagy... és szexi. A hangod, a szemed, a csípőd... Semmid nem változott, és mintha mégsem te ülnél itt. Segíts nekem... engedd, hagy maradjak veled! Hallgass ide! Ennek az egy hónapnak minden napját velem fogod tölteni, és olyan édessé tesszük, amilyen édessé csak lehet. Az emlékeimben ilyennek akarlak megőrizni!! Vidámnak, pajkosnak... az én vörös hajú kandúrangyalomnak... - szeméből könny gördült, amit azonnal letörölt, és bátorítóan mosolyogni próbált...

- Jóval több, mint egy hónappal később -

Az ágyában feküdtem... Nem voltam hajlandó kórházba menni.
- Ígérd meg, hogy emlékezni fogsz rám! – szorítottam meg a kezét olyan erősen, ahogy tőlem telt. Zokogását semmi sem tudta csillapítani, hiába próbáltam szóra bírni, ő csak sírt és egy-egy csókot adott.
– Kérlek, kérlek... Nem akarlak így itt hagyni. Csak a régi mosolyodat szeretném még egyszer látni. És azokat a cseresznyepiros ajkaidat... Emlékszel az első csókunkra? Arra, mikor először maradtam itt nálad, és mikor először sikerült az ágyba vinned? Én sosem fogom elfelejteni... A vitáinkat, a pofont... Amikor az egyetemen mindig mögém lopóztál? Messengeren írtál, hogy igazán szexi vagyok, ahogy figyelek az órákon... Mikor összeverekedtél miattam azzal a sráccal és...
- Ne kínozz tovább! – ölelt át, és letöröltem könnyeit az arcáról. Köhögés rázta meg az egész testem. Erőtlen csókot adtam neki, amibe teljesen belepirultam. - Ne tedd ezt velem! Egy... egy hónapot ígértek, és te további négyet töltöttél velem! Csak adj még időt, még nem tettem jóvá minden tettemet! Kérlek... Nem akartalak akkor megpofozni... Azt mondtam, hogy utállak, de sosem gondoltam így. Én nem akartalak bántani. Kiabáltam veled, fájdalmat okoztam, bemocskoltam az emlékeket. A kedves dolgok helyett keserűeket kaptál tőlem. - megszorítottam a kezét, és lassan kezdtem elveszteni minden emlékemet, kezdtem elfeledni, hol is vagyok pontosan. Éreztem, ahogy ajka utoljára az enyémre simul, könny áztatta arcát az enyémnek nyomja és hangosan felzokog. Ordibál, és szitkozódik. A szemközti falra néztem, ahol az egyik képünk lógott. Alig tudtam kivenni, de sikerült... A narancsszín ing volt rajtam, a fekete nadrágommal, rajta pedig csak egy szétgombolt fehér felső, és azon keresztül kilátszottak a gyönyörű kockái. Akkor még volt hajam, ami zuhatagként ömlött a vállamra. Szemében béke ült. Most viszont tombolt...
- Kérlek, vigyél magaddal! Ne hagyj itt... Mindent elvesztek, ha elmész! Könyörgöm! Veled akarok menni. Had haljak meg helyetted!! – kiabálva kapaszkodott a kezembe, és mindent megtett, hogy egy pillanatig se érezzem egyedül magam. Már alig tudtam nyitva tartani a szememet, és zúgott a fejem. - Ne, ne, ne... Kérlek, maradj még. Annyi mindent terveztünk még. Nem érdemled ezt... - barna szeme feketébe fordult, és olyan szorosan ölelt, mint még talán soha. Belepusziltam a fülébe.
- Élned...kell... Miattam, az emlékeink... én...én... több időt kértél... engedj el, kérlek... most már engedj el... küzdöttem... olyan fáradt... - Egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, nem láttam, már nem hallottam. A kétségbeesés teljesen felőrölt. Vadul kutattam a keze után, de meg sem mozdultam. Kiabálni akartam, de egy hang sem jött ki a számon. Sírni akartam, rohanni, menekülni, ölelni, szeretni, csókolni, vágyakat űzni, táncolni, párnákat dobálni, fogócskázni, buborékokat fújni, macskákat kergetni, bevásárolni, tojást sütni, reggelizni, zuhanyozni, napozni, hóembert építeni, ajándékokat adni, a falnak dőlni, énekelni, bokszolni, éhezni, játszani, beszélgetni, őrjöngeni, megőrülni, újra lediplomázni, érezni a forró ölelését, a könnyeit, a haragját, a kezét, az autójának bőrüléseit, az illatát, az aggodalmát... Mindent újra átélni, az első találkozásunkkor azonnal "keringőzni", igazat mondani, tudatni vele időben, hogy beteg vagyok. Randira vinni... Mégsem éreztem megbánást. Egyetlen percig sem. Belül zokogtam, de már nem éreztem, nem tudtam mozdulni sem. Féltem, pánikba estem, nem láthattam őt. Valami ismeretlen béke lett úrrá rajtam, ami olyan messzire repítette a lelkem, ahová ő nem jöhetett utánam...