11:11 | nyukyu

3 | younghoon

A videót nem nézzük meg, ha nem akarunk kiesni a fic nagy fíljeiből, de nekem muszáj volt betennem ide, nem bírok magammal. 

A szobában csak a műszerek pittyogtak, néha pedig kintről szűrődtek be hangok.

Changmin gyakori vendég volt errefelé. Kicserélte a vázában a hervadt virágokat arra a csokorra, amit útközben szerzett be, majd leült a kisszékre, ami oda volt készítve a látogatóknak.

Egy ideig csak némán nézte a kifejezéstelen arcot. Aztán-mint oly sokszor-furcsa késztetést érzett arra, hogy hozzáérjen az élet és halál között egyensúlyozó fiúhoz. Majd mégsem tette meg.

Jó, igazából tudta, hogy van esély arra, hogy Younghoon felébred, de már nem gondolt erre annyit, mint közvetlenül a történtek után. Emlékezetében egyre többször jelent meg így, ahogy fekszik a fehérségben, és körbelengi őt a fertőtlenítő szaga.

Kényelmetlenül érezte magát; majdnem kiment a fejéből a heti látogatása. Igazából a Polemonium tehet mindenről - szögezte le magában. Igen, túlságosan el van foglalva mostanában a játékkal, és eszébe sem jut a legjobb barátja.

Ha akkor nem néz az órára, nem is jött volna el hozzá. Tudniillik, a 11:11-nek Changmin és Younghoon ha nem is mágikus, de különleges erőt tulajdonított.

Általánosban kezdődött az egész: Younghoon és Changmin megbeszélték, hogy tizenegy óra tizenegy perckor, nyelvtanórán együtt kívánnak valamit.

Eleinte kicsi, gyerekesnek tűnő dolgok voltak ezek. Ne kelljen felelni, legyen finom az ebéd, maradjon el az utolsó óra...
Később Changmin azon kapta magát, hogy kívánságai a legjobb barátjával kapcsolatosak.

Közvetlenül a baleset előtt már azt kívánta, hogy a másik vegye észre az érzéseit.

Sóhajtott; Younghoon olyan szépnek tűnt még így is, pedig tényleg nem volt jó helyzetben. Sokáig ábrándozott még róla, róluk, a kapcsolatukról, végül a nővérke szólt neki, hogy a látogatási ideje lejárt, és megkérte, hogy távozzon.

Changmin mosolygott hazafelé a metrón ülve.