Chanhee keze finoman hozzásimult Changminéhoz. Mosolyogtak.
Changmin nem tudta, hogy jutottak idáig, de már ez is kicsit soknak tűnt.
Néhány héttel az első találkozásuk után ez azért gyorsan ment.
A furcsa beájulást még mindig nem beszélték meg rendesen, de Changmin megígérte, hogy elmeséli, csak nagyon személyes dologról van szó, amiről nem tud azonnal mindent elmondani.
Chanhee csak azt tudta, hogy Changmin egyik barátjával találkoznak. Changmin szomorkásan mosolygott rá, szorosan fogta a kezét.
A sétány fái fáradtan hajladoztak a nyári fülledtségben, ahogy elballagtak lombjuk alatt.
Túl gyorsan jött az egész, természetesen, mint ahogy a patakocska csörgedezik medrében.
Mégis, mindketten örültek volna, ha kis patakocskájuk folyóvá szélesedik és mélyül, végül eléri a végtelen tengert.
Changmin virágot hozott magával. Egyet Chanhee-nak, egyet pedig magánál tartott.
Chanhee nem értette a helyzetet, de inkább nem kérdezett semmit. Szoktak a barátok ünnepeken kívül virágot adni egymásnak? Biztos csak ő nem.
Changmin furcsán lehangoltnak és idegesnek tűnt aznap, és ha erre próbálta terelni a szót, csak annyit mondott neki, hogy nincs semmi baj.
Valóban nem volt semmi baj. A nap sütött, a vállaik néha finoman összekoccantak, kellemes szellő fújdogált.
Chanhee figyelte, ahogy egyszerre lépnek.
Aztán Changmin hirtelen megtorpant. Chanhee felemelte a fejét.
Egy kórház előtt álltak.
YOU ARE READING
11:11 | nyukyu
FanfictionTörtént, hogy egy könyvben, amit olvastam, nevezetesen az Amélie zűrös életében, a főszereplő kisasszony megszállottja volt a 11:11-nek. Tudtam, hogy Taeyeonnak van egy ilyen száma. Rákerestem. Agyonhallgattam. Közben pedig a Come On! THE BOYZ nyári...
