Semmi és Minden / BTS yaoi oneshots

Felhők könnye (VKook)

A terhes grafitszürke fellegeket az áldott folyadék megállíthatatlanul hagyja el, gyorsan, hideg zivatarral zavarja meg a város nyüzsgését. Az ég, a planéta keserves sírását egyesek csodálattal vizslatják gyönyörködő íriszekkel, hisz mi valakinek fájdalmas, a legvégső cselekedete az összeomlás előtt, az másnak példátlanul szemet kápráztató, mennyei pompával megfűszerezett gyönyörűség lehet. Az enyhén nyitott ajkakkal való bámulás, csend, néma megfigyelés helyett lehet, hogy inkább vigasztalásra lenne minél nagyobb szüksége a kortalan felhőknek.

Vagy épp egy ezüstszín hajú fiúnak.

Szürkés kapucnija enyhén csodás hajkoronájára húzta, barackszín, sírástól picit meggörbülő ajkát fehér szájmaszk takarja, mit kétféle könny áztat. Ő maga se tudta visszatartani lelkének vérét, mi alattomosan kúszott szemzugába, hogy aztán a fiú végső kétségbeesésében guruljon le onnan, a hófehér arcát lágyan cirógatva megannyi társával együtt. A szakadatlan esőzéstől nem vette észre senki, hogy a fiú hamvas bőrét önnön sós cseppjei szelik át. Azt viszont annál jobban megfigyelték, hogy a halál nyugodtságával sétál, cseppet sem érdekli a felhőszakadás, csupán megy, megy, megy előre, hamis, láthatatlan célt üldözve.

Nem tudhatta senki, hogy az ezüst maga sem tudta, hogy merre megy, csupán fejét lehajtva helyezte lábát folyamatosan a másik elé, mintha egy láthatatlan kéz csuklójánál fogva vezetné. Egy pillanatra megemeli fejét s látóterébe kúszik annak a parknak ismerős bejárata. Nem tudja honnan s miért jött el ide, ki vagy mi vezette, de nem is törődött vele, csak ment, ment, ment egyenesen, egy enyhén bokros kis részhez, hol reményei néma kiáltásokkal könyörögnek, hogy legyen ott a másik fiú, ki fiatalabb, de annál bölcsebb. Kinek aranybarna tincsei oly' puhák, lágyak, mint ő maga, az egész lénye. A csalódás furcsán keserű ízét érzi szájában szétterjedni, hisz nincs ott, az ő kis helyükön.

A zokogás újabb hulláma ostromolja porhüvelyét, most már hangját is kiereszti s kicsit sem kúszik elméje szomorúságában, hogy bárki meghallhatja. Karjait fájdalmasan emelte fájdalomtól torzult arca elé; nem akarta, hogy bárki így lássa.

Talán Jungkook is ezért nincs itt.

Nem mondott el neki soha semmit. Ajkairól csupán kényelmes hazugságok gördültek le, akárhányszor a fiatalabb által feltett egyszerű kérdés, terhe lebegett köztük. Talán ez volt a fő oka eltávolodásuk tragédiájának. Az ezüst egyre kevesebbre hagyta el szobáját, nyár lévén az iskola felelőssége se nehezedett csontos vállaira. Sokat aludt, napközben is, hisz oly' fáradtság lepte be lelkét, mit alvással nem lehet megszüntetni.

Először el se jut, csupán elméje hátulsó részébe, miszerint hirtelen nem éri bőrét, ruháját több esőcsepp, bár a hangját hallja a folyamatos esőzésnek. A meglepetések száma végtelennek tetszik, hisz Jungkook kellemes hangja vegyül a természet édes zajaiba.

- Mi történt Tae? – halkan, mégis megannyi erős határozottsággal szól hangja. Taehyung ritkán hallotta ilyen hangon beszélni, egy picit meg is ijed, de amint íriszeivel megtalálja a másik igéző, kedves, aggódó tekintetét, megnyugszik s nem ereszti azt. Érzi, hogy most van itt az idő, végre el tudja mondani az igazságot.

- Depressziós vagyok. – két szó. Két mindent eldöntő, fájdalmas szó, mit a gyenge fuvallat azonnal ellop, hogy ne tegye ezzel keserűvé a hűs levegőt. Jungkook pupillái kitágulnak, esernyőt tartó keze remegni kezd, oly' erősen tartja a hideg fémet. Az ezüst egy szívdobbanás után folytatja. – Nem tudom igazából, mikor kezdődött, de egyszer csak belépett az életembe és onnantól kezdve nem akar elengedni. A pszichológus szerint a bátyám folyamatos bántásai miatt. Kookie, Namjoon fizikailag és mentálisan is bánt. Azt hiszem, összeroppantam ezek miatt, hisz mióta az eszemet tudom, így bánik velem. Egyre jobban fáj, mindinkább úgy érzem, hogy nincs miért élnem. Tudom, hogy úgy tűnt, minden rendben van, de az csak egy hülye álca, és tudom, hogy te mögé láttál, innen is nyertem erőt. Tőled. Te mindig velem voltál, kiskoromtól kezdve, kivéve az utóbbi időben. Tisztában vagyok vele, hogy miattam nem voltunk együtt, de piszkosul fájt először. Aztán már egyre kevesebbet éreztem, valamiféle mély üresség kezdett bennem növekedni; legalábbis így éreztem.

Lélektükreiből megállíthatatlan folyamként áramlanak gyémántcseppjei, s bár a mézbarna hajú úgy gondolja, a másik íriszei akár a csillagok s csillognak, akár a vizes növényeken megcsillanó kósza napfény, tudatában van annak, hogy az idősebb rosszul van és azonnali segítségre van szüksége.

- Taehyung, én annyira sajnálom, hogy nem voltam veled, hogy nem erősködtem, hogy beszéljünk. Nem a te hibád volt. Most viszont már itt vagyok, és örökké itt is leszek neked, megígérem. – lágyan hagyják el a súlyos szavak ajkait, miközben szabad kezével lejjebb húzza az idősebb száját elfedő puha anyagot.

- Egy ilyen roncs mellett akarsz lenni? – kérdezi gyermeki félelemmel arcán. A barna hajú kezét lassan a másik derekára csúsztatja, közelebb lép hozzá, orruk szinte összeér. Az ezüst hajú orcái enyhe rózsaszínes árnylatot öltenek magukra, mit Jungkook végtelenül aranyosnak talál.

- Nem vagy roncs. – szinte suttog, ám Taehyung minden kiejtett szót tisztán hall, saját szíve eszeveszett dübörgése mellett. – Mellesleg igen. És tudod mit? – az ezüst úgy érzi, hogy torkára fagytak a szavak, de Jungkook nyilván nem vár választ, rögtön folytatja. – Mert szeretlek. Ezért volt szükségem erre a két hétre, mert nem akartam bevallani magamnak. Nem tudtam, pontosan mit akarok. – fejét enyhén megbillenti, a következő szavakat szinte a másik lágy ajkaira sóhajtja, miközben Taehyung már a nyaka köré fonta enyhén remegő kezeit. – Most már tudom, hogy csak téged akarlak. – ajkait úgy hagyták el a szavak, akár egy ima. A vágy mindkettejüket szinte szétfeszíti, mégse mozdulnak. Jungkook vár a ki nem mondott kérdésének válaszára, s az ezüst, mintha meghallaná kívánságát, halkan megszólal.

- Szeretlek. Mindig is szerettelek te marha. – ennyi kellett csupán, s a két ifjú ajka lágyan forrt össze, egy igaz érzelmekkel teli, szerelmes csókban, mi ritka, ám velük mégis kegyes a sors, s az őszinte boldogság édes drogként árad szét szívükben. Lágyan, lassan, gyengéden csókolják egymást. Nem akarják elsietni, felesleges vadsággal megfűszerezni, hisz ez az első csókuk, s tudják, messze nem az utolsó. Mikor elválnak, mindkettejük mosolyog, akár a világ legboldogabb emberei.

- Együtt túlleszünk rajta Tae. Kihúzlak a depresszióból, szerelmem. – Taehyung könnyei örömmel teltek, elhiszi Jungkook szavait, s boldogan egyezik bele, ígéretét pedig egy újabb csókkal pecsételik meg.

Az esernyő a földre esik, de ez egyiküket sem zavarja, csupán egymásba feledkezve mutatják ki igaz szerelmük a leggyengédebb formában, mi e planétán lehetséges. Nem tudják, hol kezdődik az egyikük, s hol végződik a másikuk, de nem is baj, hisz köztük egy olyan kapocs jött létre, mit senki el nem szakíthat.