Semmi és Minden / BTS yaoi oneshots

Memories (VHope)

Az eső csak úgy esett, mintha sose akarná abbahagyni, ám a fiút, ki jelenleg nevét is csak sejtette, ez nem állította meg útjában az egyetlen kétségbeesett emlékfoszlánya felé. Zavarodottan túr rezes tincsei közé mindkét remegő kezével. Alig egy órával ezelőtt ébredt fel teljes tudatlanságban egy kórházi ágyban, egyedül. Résnyire emelte szemhéjait, de még ez az egyszerű mindennapi cselekedet is nagy erőfeszítésébe került. A szobát az éjszaka leple fedte, csupán a Hold világított be kitartóan az egyetlen ablakon, na meg persze az idegesítő gépek tompa fénye törte át a sötétséget. Amint realizálta, hogy pontosan mi is történik vele, szíve heves, kétségbeesett tempót kezdett diktálni mellkasában. Akár egy rémálmoktól szenvedő lélek, úgy pattant ki ágyából, de azonnal meg is bánta, hiszen fejében erős fájdalmat érzett, testét végtelenül gyengének érezte, majd vissza is hanyatlott ideiglenes fekvőhelyére. Megannyi drót kapcsolódott teste bizonyos pontjaihoz, de őt abban a pillanatban ez nem érdekelte, csupán egyetlen rántással kihúzta az összeset, majd a kezébe temette így is könnyekkel áztatott arcát. Kétségbe ejtette a tény, hogy tudja, mi az ágy, ajtó, könnyek, de nem emlékezett a saját nevére, kinézetére, a saját múltjára. Abban se volt biztos, hogy van olyanja. Hangtalan zokogását megelégelve nézett körbe a kicsinyke szobában. A szeme megakadt egy tárgyon, az ágya melletti kisasztalon. Egy bekeretezett kép volt, melyen két fiú szerepel egymást átkarolva. Kezei közé vette a képet, hogy jobban megnézhesse, ám hirtelen egy emlékfoszlány jelent meg előtte.

„- Most komolyan Hoseok, hogy a fenébe lehet ennyi cuccod? – kérdezte nevetve a képen levő világosbarna hajú fiú.

- Nyugi Tae, te se panaszkodhatsz, sőt biztos, hogy neked több ruhád van, csupán nekem tovább tart kipakolni. – mondta az idősebbik.

- Rendben, élj nyugodtan ebben a hitben drágám. – felel a másik angyali hangján nevetve."

A képen levő rezes hajú fiú Ő volt. Az emlék az egybeköltözésükhöz kapcsolódott. Egyetlen emléke szerint nem volt köztük több baráti kapcsolatnál, csupán az új iskolájuk miatt kellett megejteni a helycserét. Szorító érzést érzett mellkasában: szomorúságot és hiányt. Hiányzott neki a gyönyörű arcú fiú. Tudta, hogy számára mindenben ő volt az első és ez fordítva is igaz volt. Könnyes szemekkel, remegő kezekkel tette vissza a képet annak helyére, majd felállva ruhák után kezdett kutatni. Bár nem állt teljesen stabilan gyenge lábain, mégis sikerült felvennie az első keze ügyébe akadó ruhákat – bár nem mintha nagy választék lett volna – és az egyetlen, szobában árválkodó bakancsot. Felhúzta kapucniját és bizonytalan léptekkel indult kifelé, a számára szinte ismeretlen világba. A kései óra ellenére meglepően sokan tartózkodtak az intézményben, ennek köszönhetően feltűnés nélkül juthatott ki az esőbe. Nem tudta merre, hová megy, csupán a lábai vitték, mégis érezte, hogy jó irányba tart. Ahogy egyedül rótta az utcákat, néha egy-egy emléktöredék zavarta meg így is zavaros elméjét. Ezek nem voltak többek néhány érzésnél, egyszerű cselekedetnél, lopott pillanatnál. Annyira koncentrált az elméjében való „rendrakásra", hogy arra eszmélt csak fel, mikor egy többemeletes ház előtt megállt. Az ajtó mellett megannyi név, mellettük apró gombokkal. Össze volt zavarodva, nem volt biztos magában, ezért reménykedve az összeset megnyomta. Nem kellett sokat várnia, meghallotta azt a tipikus hangot, melynek hatására könnyűszerrel belökte az ajtót, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant egy számára még mindig alig ismert hely felé. Megállt egy ajtó előtt, melyet csupán egy aprócska tábla díszített, rajta a Kim TaeHyung felirattal. Bár érezte, hogy jó helyen van, halkan kopogott be, hisz még így se volt biztos magában. Nem tudta mire számítson, félt, hogy mi fog történni, miután kinyílik az ajtó. Ha ez egyáltalán megtörténik. Már épp csalódottságtól telve fordított volna hátat, mikor az ajtó kinyílt. Amint odapillantott, a fiú lélegzete talán egy percre meg is állt. Belebámult az előtte álló személy, nem is, angyal döbbent, mégis kisírt, alváshiány miatt karikás szemeibe. S abban a pillanatban megrohamozták emlékei, de azok közül is a legfontosabb: