Semmi és Minden / BTS yaoi oneshots

Agony

Fél év. Ennyi idő telt el kómába esésem óta. Eleinte sokan látogattak, de aztán valahogy abbamaradt. Elfelejtettek. Azt hiszik, számomra már nincs remény. Persze én magam se tudom, hogy valaha fel-e ébredek, de mióta ebben az állapotban vagyok, mindent hallok, mindent érzékelek, tudom, hogy mi folyik körülöttem. És itt jön a kérdés, hogy akkor miért nem kelek fel, miért nem próbálom meg az emberek tudtára adni, hogy itt vagyok és miért vagyok ilyen rohadt nyugodt. Senki se gondolja azt, hogy mindig ez volt a helyzet. Mikor rájöttem, hogy mi is történik velem, kétségbeestem, és napokig mást se csináltam, csak próbálkoztam. Azonban ez nem egy egyszerű feladat. Hetekig csak erőlködtem, de semmi változás. Az orvosok mindig ugyanazt mondták a családomnak: nincs javulás. Én pedig ilyenkor szerettem volna az arcukba röhögni, hogy igenis van, hiszen élek és teljesen a tudatomnál vagyok. Bár nem láttam, de hallottam szüleim sírását, kétségbeesett könyörgésüket. Ilyenkor én is sírtam, igaz, könnyek és hang nélkül. Ám akkor törtem meg, mikor azt mondták, hogy felesleges hozzám járniuk, és inkább szokjanak vissza a rendes hétköznapokra, ugyanis az én felébredésem nem a közeljövőben lesz. Az volt az a pillanat, mikor felhagytam minden erőlködéssel, és csak úgy voltam. Ez két hónapja történt, és úgy látszik megfogadta minden engem látogató személy az orvosom tanácsát. Pedig emlékszem édesanyám kétségbeesett hangjára, mikor azt az ígéretet tette nekem, hogy bizony ő sose fog engem elhagyni. Aha, észrevettem. Élettelenül élem napjaimat, bár nem tudom, hogy ez mennyire nevezhető életnek. Valószínű semennyire. Erre is már csak azt tudom mondani, hogy megszoktam. Sose volt könnyű életem. Kiskoromban egy autóbaleset során meghalt édesapám. Éppen engem vitt orvoshoz. Ha én nem vagyok, akkor ő még mindig élne. Na és akkor egy ilyen traumával megkezdtem az iskolát. Nem beszéltem senkivel, csak ültem az utolsó padban és bámultam ki az ablakon egész nap. A tanáraim nem nézték jó szemmel viselkedésem, ezért próbálkoztak, odaküldtek a többiekhez, ám én mindig kívülállónak éreztem magam, így csak néztem a felhőtlenül boldog gyerekeket. Nagyon aggódtak értem, ezért felhívták egyetlen szülőmet. Ő csak annyit mondott, hogy mindenkivel jóban kell lenni, és, hogy apukám nem akarná, hogy így viselkedjek. Ezzel a megjegyzésével azonnal meggyőzött, és elkezdtem barátkozni. Úgy, ahogy ő mondta, mindenkivel jóban voltam, senkivel nem volt összetűzésem, és folyton mosolyogtam. Ez így ment egészen addig, míg tinédzser nem lettem. Akkor jöttem rá, hogy bár mindenkivel beszélek, senki sem ismer igazán. Kívülállónak éreztem magam, de, hogy is lehetett volna egy gyilkos közéjük való. Mert igen, tudtam, hogy gyilkos vagyok, hogy én öltem meg a saját apámat. Ezt persze senki nem tudta. Elkezdtem ismét eltávolodni az emberektől, tizenhat évesen már dolgoznom kellett, ugyanis anyám fizetéséből csak nehezen tudtunk megélni. Aztán jött az új férje, aki tényleg nagyon kedves és nagyon szeretem, de mégse tudom elfogadni, és nem akarok hozzá közel kerülni, mert félek, hogy akkor majd vele is történik valami miattam. Tudom, hogy ez nem éppen reális, de akkor se tudtam ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből. Anyám boldogsága miatt nem voltam vele bunkó, de azért érezhető volt, hogy nem akarok tőle semmit. Mert igen, az én drága édesanyám kimondhatatlanul boldog volt, és nekem ez mindennél többet ért. Még annál is, hogy elmondjam neki, mit csinált velem mostohatestvérem. Mindkét szülő azt hitte, hogy nagyon jól elvagyunk, és ténylegesen testvérekként tekintünk egymásra. Számomra ez így is volt, egészen addig, míg egyik este bejött a szobámba, kulcsra zárta az ajtót, és elvette a szüzességem. És ez így ment a balesetemig. Igen, ilyen sokat jelentett nekem ő, hogy erről nem beszéltem se neki se senkinek. Visszagondolva nagyon nagy hülyeség volt ez a részemről, de ugye múlton már nem lehet változtatni. Szép dolog ellátogatni a múltba, de nem jó ott is maradni. Épp ezen gondolkoztam, mikor megtörtént ittlétemnek oka. Munkából mentem hazafele, mikor nem figyeltem eléggé, és egy autó elütött. Csupán egyetlen perc erejéig éreztem kínzó fájdalmat, utána elsötétült minden. Aztán „keltem fel" itt, valószínűleg a halálos ágyamon. Mert az az igazság, hogy már bennem is alig maradt remény, hogy én valaha is kinyitom a szemem, de azért hálás vagyok, hogy legalább tudatomnál vagyok.