Semmi és Minden / BTS yaoi oneshots

Beautiful (YoonMin)

Lassan emelem el szemhéjamat íriszeim elől. A vakító fehérség bántja a szemem, ezért kisebbeket pislogva próbálom megszokni a szokatlan fényt. Kórházban vagyok, tudom, az okát is, de, hogy mégis ki hozott ide, arról fogalmam sincs. Körbenézek, de a szobában rajtam kívül nincs senki. Őszintén, mit is vártam. Próbálom felmérni, hogy mennyire lehet súlyos az állapotom, de csupán a könyökhajlatomba szúródó infúzióból nem jövök rá semmire. Igyekszem összerakni zavaros emlékeimet az elmúlt napról, vagy napokról, mert nem tudom, mennyi ideje lehetek itt. Nagyon gyengének érzem magam ahhoz, hogy elkezdjek a telefonom után kutakodni, szóval inkább hagyom is a fenébe, és szemeimet behunyva kezdek elmerülni gondolataim örvénylő tengerében.

Azon az ominózus napon a reggelt a szokásos futással kezdtem. Szeretek reggelente futni, igaz, ilyenkor nem szoktam nagyon sokat, de legalább teljesen felébredek és sokkal energikusabb is vagyok. Nincs olyan nap, amikor kihagyom a futást. A nap első sugarai még csak akkor kezdik bevilágítani az eget, mikor én már lezuhanyozva, felöltözve fogyasztom „reggelimet", ami egy bögre cukormentes kávé. Mikor befejeztem, főztem még egyet lakótársamnak és legjobb barátomnak, Yoonginak. Nagyon nehezen kel fel, ezért is ébresztem én a hétköznapokon. Halkan benyitottam szobájába, letettem a csészét az asztalra, leültem az ágya szélére, és egy ideig csak figyeltem. Ilyenkor olyan, mint egy angyal, aki, ha kinyitja a száját inkább hasonlít ördögre, főleg reggelente. Jókat szoktam ezeken nevetni, hiszen hihetetlenül édes, még olyankor is. Igen, egy ideje rájöttem, hogy máshogy nézek rá, mint egy szimpla barátra. Ő ezt természetesen nem tudja, sőt azt se, hogy engem nem éppen a lányok vonzanak. Tudom, hogy nem ítélne el, de félek neki bevallani. Lágyan megsimítom arcélét, kezem felcsúszik selymes, most feketében pompázó, hajához. Kicsit mocorogni kezd, de jól tudom, ez édeskevés ahhoz, hogy felkeljen, mégis jólesik. Még egy pillantást vetek békés arcára, majd felkészülve a legrosszabbra elkezdem csikizni. Szemei rögtön kipattantak és hisztérikus nevetésbe kezdett, miközben azt próbálta kinyögni, hogy hagyjam abba és, hogy ő engem ezért mennyire megfog ölni. Én csak vigyorogtam, de tevékenységemet nem hagytam abba, aminek az lett a vége, hogy olyan tíz perccel később mindketten az ágyában feküdtünk egymáson a levegőt kapkodva, mivel ő elkezdett gurulni, én meg mentem utána.

- Ezért megöllek, ugye tudod? – mondta villámokat szóró tekintettel, miután helyreállította légzését.

- Persze, persze. Ahányszor így keltelek, ezt mondod, de még mindig itt vagyok. – mondtam fülig érő mosollyal az arcomon. Imádtam az ilyen reggeleket. Meg úgy az összeset.

- Ami késik, nem múlik. – ezzel lezártnak tekintette a témát, majd nagy nehezen felült, hogy a kávéját elvéve megihassa azt. Én ottmaradtam, és beszélgettünk. Sokáig tartott szóváltásunk, ugyanis mindig volt mit mondanunk a másiknak. Miután ránéztem az órára, majdnem szívrohamot kaptam, mivel már csak pár percem maradt az első órámig. Gyorsan kipattantam az agyból, majd kirohantam az ajtón, onnan pedig az egyetemig meg se álltam. Épphogy beértem, de ott voltam, az a lényeg. Délután ötkor értem haza úgy, hogy aznap még semmit sem ettem. Tudtam, hogy ez így nem jó, mivel az ezt megelőző napokban se vittem túlzásba az evést, de egyszerűen nem tehettem meg. Nem érzem jól magam a saját bőrömben, és hiába mondják, hogy már így is túl vékony vagyok, nem tudom elhinni. Tudom, hogy nem így van, ahogy azt is, hogy kicsit túlzásba vittem, de a szépségért meg kell szenvedni, nem igaz? Ahogy beléptem közös lakásunkba, tudtam, hogy egyedül vagyok, hiszen ilyenkor Yoongi dolgozik. Én is szoktam, de beosztjuk, mert elég diákbarát áron béreljük ezt az amúgy pont jó méretű lakást. Kiskorunk óta ismerjük egymást, egy egyetemre is járunk, szóval az elején úgy gondoltuk, hogy összeköltözünk. A szüleink persze támogatták, és támogatnak minket pénzügyileg is. Benéztem a hűtőbe, és abban a pillanatban bármit megettem volna, de még el kellett mennem futni, szóval úgy gondoltam, hogy majd utána eszek. Gyorsan átöltöztem, és már mentem is a kedvenc parkomba futni. Akkor valahol nagyon megszédültem és már nagyon nem bírtam, de csak mentem tovább, mire minden elsötétült előttem. Most pedig itt vagyok. Csodálatos. Még körülbelül fél órát várok, mire bejön az orvos, és meglepődve konstatálja, hogy nagyon is ébren vagyok. Nem volt bent sokáig, csupán pár percig. Jól gondoltam, az éhségtől estem össze, és egy pár napig még bent kell maradnom. Szerencse, hogy most volt vége a vizsgaidőszaknak. Amint kimegy, Yoongi jön be, és most rajtam a meglepődöttség sora. Szemei kisírtak, és félelem tükröződik belőlük, míg arcán az aggodalom jeleit fedezem fel. Ennyire aggódna értem? Odalép hozzám, majd se szó, se beszéd megpofoz. Nem üt nagyot, se erőset, de akkor is érzem, hogy ha nem lennék ágyhoz kötve, nagyobbat kaptam volna.