Öt hónap | ✔️

ö t ö d i k h ó n a p

Rémálmok gyötörnek a halálomról. Nem vagy mellettem, se anya. Egyedül halok meg. A rémálmok lényege, hogy megijesszék az embert. Engem sikerült.

A nevedet mondva kelek fel. Gyorsan felpattansz. Megszokás.

- Semmi gond, csak egy álom - ölelsz át. Hajamat simogatod az egyik kezeddel, a másikkal pedig beesett hasam. Nem nézek ki a legjobban. Akár egy anorexiás. Az utóbbi időben a gyomrom rengeteget fáj, vért hányok. A gyomromat is ellepte.

Azt mondod semmi gond, pedig tudod, hogy van gond. Az utolsó hónapom húzom. Teljesen legyengültem, csak feküdni tudok. Te mindennap hozol nekem ételt, italt. Segítesz fürödni. Segítesz túlélni a napokat. Mert ezt teszi egy szerelmes és féltő ember.

Anyával nagyon jól kijöttök, így egy fokkal nyugodtabban hagylak majd itt titeket. Mert itt lesztek egymásnak. Segítettek egymásnak átvészelni a hiányom. Mert már nincs sok. Próbáljuk felkészíteni magunkat, de ti nem akarjátok. Nekem sikerült, nektek nem.

- Utoljára vigyél ki autókázni, kérlek. - susogom neked. Itt ülsz az ágyam melletti székben, és nézel engem.

- De Cass.. - kezdenél bele, de hajthatatlannak érzem magam.

- Utoljára.

Karjaidban viszel le, magad után pedig húzod az oxigén palackom. Mert nem kapok levegőt. A rák megeszi a tüdőm is. Mindenem.
Anyu mosolyogva néz ránk. Könnycseppeit letörölve nyitja ki az ajtót. Mert tudja, ez az utolsó kirándulásom.

Kanyargunk Stockholm utcáin és az embereket figyelem. Mindenki siet. Pedig nem kéne. Kikéne élvezni a hóesést. Nem pedig menekülni előle. Mert az élet kegyetlen. Lehet ez az utolsó hóesés amit látsz. Éldd át! Élj át mindent! Ne siess! Soha ne siess!

- Olyan gyönyörű vagy Cass - teszed kezed a térdemre.

- Mihez képest? - mosolygok rád.

- Semmihez képest. Téged nem lehet mihez hasonlítani. Mert nekem csak te létezel, Cassidy. - nézel előre fele az útra, én pedig tudom, hogy megint türtőztetned kell magad.

- Pedig tovább kellene lépned. Nem gyászoljatsz egész életedben!

- És ha ezt akarom? Ha gyászolni akarlak? Akkor mi van, Cass? - kiáltassz rám. Összerezzenek. A hideg is kiráz. - Én nem akartam, csak annyira félek.

- Mitől? - pillantok rád.

- Az élettől nélküled. - és vége. Nincs több gát, utat engedsz könnyeidnek. Újra sírunk. Mert egyikőnk sem szeretné.

- Boldogan megyek el. Ezt tudd! - teszem kezem a combjára.

Újra felhajtunk a hegyre. Újra, ugyanott ülünk le. Hogy újra felfrissítsem az emlékeim.

- Mindig gyere majd ki ide! - mondom neked.

- Ígérem - csókolsz homlokon.

Az élet nem igazságos. Bűnözőket hagy élni, jó embereket elpusztít, büntet. A kegyetlenség. Amely lesújt, és mély nyomot hagy az ember szívében. Dolgok amikről tudod, hogy reménytelen, de mégis reménykedsz .

Rájöttem, hogy a rák olyan, mint a szakítás. Amikor először szembesülsz vele fel sem tudod fogni, tombolsz. Majd telik múlik az idő, úgy érzed jobban vagy. Aztán egy év múlva rájössz, hogy nem gyógyultál. Betegebb vagy mint előtte. A fájdalmas beismerés, hogy innen egyenes út vezet a halálhoz. Mert nem segít semmi többé. Felemészt, elkap és felfal. Megöl.

Személy szerint, én egy leukémiás gyerek vagyok. A magam tizenévével, több mindenen mentem keresztül, mint néhány felnőtt. Ez elég gáz.

A halál nyugdíjba helyez. Ott vagy mindenkivel lelkileg, de testileg nem. Pihensz és végignézed, mint egy filmet a szeretteid életét. A halál megnyugvaszt.

Örökre.