Az egész annyira...különlegesnek érződött. Egy fiú, aki tényleg mindig tudta mit mondjon, nem a szex volt számára a legfontosabb téma, bókolt, viccelődött. Jól nézett ki, szinte mindenben tökéletesnek tűnt. De mégsem éreztem mellette kevésnek magam. Elérte, hogy jobban érezzem magamat ha beszélünk, hogy neki akarjak mindent legelőször elmesélni. Alig vártam minden egyes nap, hogy végre hazaérjek és beszélhessünk. Hogy még többet tudjak meg a srácról, aki kezdte elvenni az eszemet. Pár nap után több barátomnakk is feltűnt a szokatlan jó kedvem. A legjobb barátaimnak végül meséltem is a félre küldött üzenetről. Tipikusan lányosan örülni kezdtünk ennek a véletlennek. Vagy Sors? Fogalmam sincsen.
Már napok óta beszéltünk, de még mindig nem fogytunk ki a témákból, nem untuk meg egymást. Sőt... Állandóvá váltak az aranyos üzenetek, a szeretlekek. Nehéz volt elhinni, hogy ez tényleg velem történik, hogy tényleg valóságos ez a fiú. És hogy ő is úgy érez, mint én. De így volt. Egy hete beszéltünk, mikor valami miatt kiborultam. Borzasztóan önbizalomhiányos vagyok. Teljesen elbizonytalanodtam azokban a dolgokban amiket mondott, és ezt végül neki is bevallottam. Nem sértődött meg, nem küldött el azért amiért azt mondtam, nem tudok hinni neki. Az érzéseiről beszélt. Elmondta, hogy nem szeretné ha másé lennék. Azt szeretné, ha miatta lennék boldog és el tudnám hinni neki azokat amiket mond. - Igazán? - kérdeztem. Csodálkozva néztem a telefonomat, nem számítottam semmi ilyesmire egy fiútól. Hiszen még csak egy hete beszéltünk. És a fiúk amúgy sem szoktak ennyire nyíltan beszélni..vagyis ezt hittem. Mikor igennel válaszolt a kérdésre, egy kő esett le a szívemről. Vigyorogni kezdtem, pillanatokig csak néztem magam elé újra és újra végigolvasva a legutóbbi üzeneteket. De mi lesz most? Hiszen még nem is találkoztunk. Mi van ha csalódni fog? Millió kérdés merült fel bennem, amint elmúlt a pillanat hatása. - Akkor...most mi lesz velünk? Mármint gondolom ez nem jelenti azt, hogy együtt vagyunk. Vagy igen? Most kissé össze vagyok zavarodva... - írtam le neki őszintén azt ami a leginkább izgatott. Akkor most az övé vagyok, vagy sem? Végül nagyon sok kérdés, és némi ösztönzéés után megkérdezte lennék e a barátnője. Meglepő módon igent mondtam. Itt kezdett a dolog egészen érdekessé válni.
2 órára lakunk egymástól. Pár napon belül itt volt a téli szünet, így abban a tudatban éltem, hogy ha már előtte nem is, akkor a két ünnep között találkozunk. A gond csak az volt, hogy Ő nem itthon töltötte a szünetet. Az apai nagyszülei Angliában éltek, abban a városban ahol ő is felnőtt. Náluk töltötte az egész szünetet, körülvéve a barátaival akikkel felnőtt. És igen, a lány barátaival is. Sosem akartam ... féltékenykedni. Hiszen bizalom nélkül értelmetlen az egész, nemigaz? Főleg egy távkapcsolat. Próbáltam amennyire csak tudtam visszafogni magam, nem megkérdezni hogy éppen kivel találkozott aznap. Még csak az elején voltunk az egésznek, nem akartam hogy rögtön azt érezze, nem bízom benne. Kicseszett nehéz volt. A fiúk úgy alapból sem beszédesek leginkább, de ha őt megkérdezted milyen napja volt, örülhettél ha két szóból állt a válasz. Kikészített. Messze volt, sosem találkoztunk még, így persze hogy elbizonytalanított a helyzet. Ehhez képest azt sem tudtam mit csinált egész nap. Ha annyit mondott volna, hogy pár barátjával ment el ide vagy oda, még akkor is jobban éreztem volna magam. Aztán egyik nap elmesélte, hogy egy lány barátjával találkozott. Mindent ő fizetett, hiszen ritkán találkoztak, kedves akart lenni. Viszont azt elfelejtette említeni, hogy van valakije, így a lány félreértette az egészet és megpróbálta megcsókolni. Azt mondta eltolta magától és eljött. Azt mondtam nincsen semmi baj, ő csak kedves akart lenni, nem tehet róla. Aztán könnyezve aludtam el, kevésnek érezve magam egy ilyen fiúhoz. Sajnos nem ez volt az utolsó este, hogy szomorúan hajtottam álomra a fejem, viszont az álmok nem jöttek..
