Hetalia Oneshots [HUN]

Mosolyogj újra! (PruIta)

Feliciano zokogva térdepelt a mező kellős közepén. Maga se tudja, hogy hogyan sikerült elbotorkálnia a számára oly' kedves helyre. Talán végig ott volt, és most csak feleszmélt egy álomból? De nem... Mert a fájdalom... A fájdalom, amit érez túl igazi. Túl erősen marcangolja apróra tört szívének rongyos maradványait, abba nem hagyván egy perce sem. Az egész olyan gyorsan jött. Egyik pillanatban még ott volt neki, és úgy tudta az idők végezetéig az övé marad, aztán elvesztette mielőtt feleszmélt volna.

Szorosan lehunyta könnyáztatta szemeit, és a kis vaskeresztet markolászta a kezében. Úgy szorította, mintha az élete múlna rajta.
-Gilbert...-motyogta.

A porosz meghalt. Egyszerűen eltűnt. És Feliciano semmit sem tudott tenni. Nem tudta, hogy Gilberttel nincs valami rendben. A porosz nem mondta neki. Nem akarta, hogy az olasz aggódjon. Ő csak boldogan akarta eltölteni utolsó napjait, azzal, akit a világon mindennél jobban szeretett.

Feli visszaemlékezett a körülbelül fél órája történtekre. Vagy csak öt perce volt az egész? Vagy talán órák teltek el azóta? Ő maga sem tudja. Az időérzékét elnyelte az üresség, a fájdalmon, a Gilbert iránti mérhetetlen szerelmén és a megmaradt vaskereszten kívül minden mással együtt.

Gilbert lágyan megcsókolta őt, egyik kezével finoman barna hajába túrva, másikkal a törékeny teste derekát magához húzva.
-Feliciano... Mosolyogj!-görbültek felfele a porosz ajkai, az olasz szemébe nézve. Teste halványodni kezdett.
-Gilbert......?-gördültek le az első könnyek Feliciano puha arcán, ami most kétségbeesést és döbbenetet sugárzott.
-Ich liebe dich, Feli...-súgta a fülébe, egyre átlátszóbbá válva, elhaló hangon. Feliciano mostmár üvöltve sírt, pánikolt, nem tudta mi történik, de azt érezte, hogy ezután semmi nem lesz ugyanaz. Majd egyszer csak Gilbert eltűnt. Feliciano utána kapott, de nem érte el amit akart. Akit akart.... Gilbert semmivé lett. Szegény olasz fel sem tudta dolgozni mi történt, de az eljutott ködös tudatáig, hogy a szerelme elment, és már nem kapja vissza...

-T-ti amo, Gilbert-sírt keservesen, még mindig a kis tárggyal a kezében. Ennyi maradt a poroszból. A vaskereszt, és Feliciano emlékei.

Ahogy az olasz egyre csak zokogott az ég is beborult. A levegő hideggé vált, a szél kissé felerősödött. Feliciano amint megérezte az első esőcseppeket, az égre emelte tekintetét. Egy hirtelen mozdulattal letörölte könnyeit a ruhája ujjával és elmosolyodott.

-Hé, Gilbert...-motyogta, majd határozattan felállt, továbbra is az eget bámulva, és mostmár kiabálva folytatta-Gilbert! Te is mosolyogj! Mosolyogj Gilbert!

A kis olasz várt és várt, de nem történt semmi. Lehajtotta fejét és a vaskeresztre nézett.
-Hát persze-nevetett fájdalmasan-hogyan is hallhatnál engem innen...

Vett egy mély levegőt, majd lassan hazaindult a szakadó esőben, hátrahagyva a mezőt, ahol ő és a porosz egykor ráébredtek egymás iránti érzelmeikre.

Feliciano valahol félúton járhatott, amikor is a kereszt valahogyan kicsúszott a kezéből és a földre zuhant. Mikor leérkezett csobbant, ugyanis egy pocsolyában landolt. Kétségbeesetten hajolt le érte, de ledermedt. Az égszakadás egyik pillanatról a másikra abbamaradt, a fényes nap előbújt a sötét fellegek mögül, és odafent megjelent egy gyönyörű, ragyogó szivárvány, ami a víz már lenyugodott tükrén nézve olyan volt mint egy mosolygós száj. A kereszt pedig ott pihent a száj fölött, mellette egy kővel, így egy boldog arc rajzolódott ki. Feli könnyei ismét eleredtek, de most egy őszinte mosoly jelent meg az arcán, egy jóízű nevetés kíséretében.
-Oh Gilbert....-nézett meghatódottan az olasz-Ha majd megint esik, kérlek mosolyogj újra!