Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

9.3 "Nem menekülhetsz el!"

Már az utolsó pár nadrágomat gyömöszöltem a bőröndömbe, amikor kopogtattak. Összerezzentem az ijedtségtől. A szekrényem tükrébe pillantottam, ahol elborzadva láttam, hogy szemem alatt fekete csíkokba kenődött el a sminkem. Megpróbáltam letörölni, de csak rontottam a helyzeten, szóval hagytam a francba az egészet és ajtót nyitottam. Martin állt a küszöbön, aki kissé megrendült az arcomat látva. Engem is meglepett a jelenléte, és bár hálás voltam, amiért lerángatta rólam Aaront, de azért továbbra is haragudtam rá.

– Mit keresel te itt?

– Tudni akartam, hogy jól vagy-e – közölte lágy hangon, de kék szemében aggodalmat láttam.

Kusza érzelmek kavarogtak bennem. Egyszerre voltam zaklatott, dühös és félelemmel teli. A kezem remegett, és legszívesebben azonnal leráztam volna Martint, de ennyire nem akartam hálátlannak tűnni.

– Jól vagyok.

Pár másodpercig álltuk egymás tekintetét, majd Martin mögém pillantott.

– Hova készültél? – kérdezte megrovó hangon, majd kérés nélkül belépett mellettem a szobámba. Összefont kezekkel állt a bőröndöm felett és türelmetlenül fürkészte az arcomat valami válasz reményében. Fájdalmasan felsóhajtottam. Semmi kedvem nem volt magyarázkodnom.

– Holnap reggel elmegyek.

– De miért?

– Szerinted?

– Mondtam, hogy jobb, ha távol tartod magad tőle – csóválta a fejét.

– Tudom.

– Csak ennyit mondasz? Semmi ellenkezés, vagy támadás?

Vállat vontam, amitől Martin hitetlenül méregetni kezdett. Arcán egyre jobban láttam a kétségbe esés minden jelét.

– Nem menekülhetsz el a problémáid elől, az nem megoldás, hogy elmész!

– Talán gyávának tűnök, de te ezt nem értheted.

– Igazad van, nem értem. Egyszerűen csak jelented az igazgatónak a történteket és Aaront felfüggesztik vagy kirúgják.

– Ez nem ilyen egyszerű.

Martin továbbra is értetlenül nézett rám, majd szomorúan felsóhajtott:

– Nem csak Aaron miatt akarsz elmenni, ugye?

Némán álltuk egymás pillantását.

– Értem, akkor jobb, ha most megyek – indult kifelé. – Szia! – fordult még vissza, aztán becsukta maga után az ajtót.

Fájdalom hasított a tüdőmbe és könnyek szöktek a szemembe. Teljesen össze voltam zavarodva, és még azért az alkohol is bőven közrejátszott abban, hogy nehezen tudtam kontrollálni az érzelmeimet. Levettettem magam az ágyamra és behunytam a szemem. Az esti történtek után akaratlanul is felderengett előttem a múltam egyik elrejtett apró részlete. Újra hallottam azt a zenét, ami akkor a tavaszi bálon szólt. Kézen fogva mentem bizonytalan léptekkel egy fiú után. Kiszöktünk a tornateremből és az iskola második emeletére vitt. Izgatottan vert akkor a szívem, hiszen életem első csókja várt rám. Még most is emlékeztem arra a tekintetre, amikor a korlátnak támaszkodva magához húzott. Alkoholos mámorban ugyan, de szép szavakat súgott a fülembe, végigsimított az arcomon, majd végre megcsókolt. Pillangók ezrei kezdtek el egyszerre röpködni a gyomromban. Puha ajkával lassú csókokat lehelt a számra újra és újra, mintha minden egyes másodpercét ki akarta volna élvezni. Eközben ujjaival felfedező útra indult, kezdetben még csak a hátamon, aztán szép lassan a fenekemet kezdte el markolni, majd a combomat simogatta, és váratlanul a szoknyám alá nyúlt. A rózsaszínköd abban a pillanatban szertefoszlott. Azonnal eltoltam magamtól, de ő nem engedett el. Elködösült tekintettel nézett, de mintha nem is látott volna igazán. Egyre erősebben tartott, és esze ágába nem volt elengedni. Félelem lett rajtam úrrá. Igyekeztem kiszabadulni, de ő annál erőszakosabbá vált. Kiabálni akartam, mire száját erősen az enyémre tapasztotta és úgy dugta át a nyelvét, hogy alig kaptam levegőt. Ütöttem-rúgtam ahol értem, viszont meg se érezte, majd ráharaptam a nyelvére. Ekkor dühösen rám pillantott és megragadta a nyakam. Olyan erősen szorított, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Egyre jobban golyóztak azok a bizonyos fekete pontok a szemem előtt. Azt hittem, hogy meg fogok halni, amikor egy különös érzés kerített a hatalmába. Az egész testem, mintha belülről gyúlt volna lángra. Valami perzselte a torkomat, majd egy mélyről jövő torokhangot hallattam. Elsötétedett előttem minden. Éreztem, ahogy a szorító kezek azonnal elengedtek, ezt követően pedig a padlóra estem. Még hallottam, ahogy a fiú hangosan felordított, amit egy tompa puffanás követett, majd csend. Percek telhettek el, amíg a földön feküdtem, öntudatlanul. Egy éles sikoltás rántott vissza a valóságba. Úgy riadtam fel, mint akinek rémálma volt. A korláthoz igyekeztem, ahol megtaláltam a hang forrását, és a fiút, aki eszméletlenül és nyakatekert pózban feküdt a földszinten.

Reggel hatkor a párnám alá rejtett telefonom ébresztőjére ébredtem. Villámgyors mozdulattal kinyomtam, majd Nathalie ágyára pillantottam, aki begubózva feküdt a fal felé fordulva. Halkan felöltöztem, kihúztam az ágy alól a bőröndömet és az ajtó felé vettem az irányt. Még mielőtt kiléptem volna, visszapillantottam. Kissé összeszorult a szívem, hogy Nathaliet magára kellett hagynom. Bár amúgy is olyan magányos farkasnak tűnt, mégis úgy vettem észre, hogy jól esett neki, ha foglalkoztak vele. Felsóhajtottam és csendben bezártam magam mögött az ajtót. Sietni akartam, hogy még véletlenül se fussak össze senkivel. Ezért megkapaszkodtam a bőröndöm fülébe és gyors léptekkel húztam magam után. Mindvégig az járt a fejemben, amit Martin mondott nekem a múlt éjjel: Nem menekülhetsz el a problémáid elől! Részben igazat is adtam volna neki, viszont nem ismerte a múltamat. Fogalma sem volt, miért kerültem ide valójában. Jó, nyilván az ember nem úgy kezdi a barátkozást, hogy szia, azért jöttem ebben az iskolába, mert az előző sulimban nyomorékká tettem egy osztálytársamat. A mai napig kirázott a hideg, ha csak eszembe jutott, amikor először megláttam a fiút a földszinten. Az első gondolatom az volt, hogy meghalt. Aztán amikor később megláttam a tolószékében, teljesen összetörtem. Tudtam, hogy az én hibám volt, hogy én tettem azt vele akkor éjjel. Ugyan elkönyvelték balesetnek, de többé nem tudtam ránézni. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy felelevenedett előttem azon emberek arca, akik gyűlölködve néztek rám, és a halálomat kívánták, amiért derékba törtem egy nagyszerű sportcsillag álmait.

Egy pillanatra megálltam a lépcső előtt és mély lélegzetet vettem, hogy picit megnyugodjak. Ahogy a lépcsőfokokra pillantottam eszembe jutott az első találkozásom Martinnal. Pont ezen a helyen segített nekem felcipelni a bőröndömet. Akkor olyan kedvesnek és figyelmesnek tűnt. Most viszont nekem kellett egyedül lekecmeregnem, mivel nem voltam hajlandó a liftbe szállni. Főleg a beragadós incidensem után.

Ijesztő volt a számomra, hogy minél közelebb jártam az iskola kijáratához, annál több emlék jutott az eszembe ami, arra késztetett, hogy maradjak. Viszont nem akartam, hogy befolyásolhassanak. Magamban már este döntöttem. Az, hogy Aaron is úgy viselkedett velem, mint tavaly az a srác, nagy ijedségre adott okot. Nem lehetett véletlen, és ettől nagyon féltem. Bár Aaronnek nem esett nagy bántódása, de ez nem jelenthette azt, hogy a későbbiekben nem fog.

Az aulába érve az iskola híres márvány szobrára pillantottam. A félhomály egy különös hangulatot szült. Oly tiszteletre méltó az alakja, hogy az ember képtelen elmenni csak úgy mellette.

Nem menekülhetsz el! Az nem megoldás, hogy elmész!

Csendült fel a fejemben Martin hangja.

– Mi az, Naamah?

Hangzott el egy másik mondat, melyet mintha egy idegen súgott volna a fülembe.

A szobor arcára kaptam a fejem. Ott magasodott előttem az a nő, aki gyenge termete ellenére legyőzi azt a hatalmas sárkányt. Ijesztő párhuzamot véltem felfedezni.

Talán egyszer lehetnék én a kardot forgató nő, és legyőzhetném a saját szörnyeimet.

Nem hittem a jelekben, de akkor és ott tudtam, hogy ez az!

Megragadtam a bőröndömet, és visszafordultam. Sosem éreztem még olyan elszántnak magam, mint ott az aulában.