Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

20. A kórház falai közt

Az utolsó emlékem Aaron eltűnése, utána minden elsötétült körülöttem. Egy kórteremben tértem újra magamhoz. A szobám a gyér fény ellenében is nyomasztóan sötét volt. Egy ablakot se láttam a falon, és a mellettem lévő ágyak is üresen álltak. Hiába füleltem, egy hang se szűrődött be az ajtón. Fogalmam se volt hol lehettem pontosan, de nem akartam tétlenül feküdni, miközben a többiekről azt se tudtam, hogy éltek-e még. Az ágyból kikelve a hideg kövön tapicskoltam. Egy ronda kórházi hálóinget viseltem, amitől azonnal meg akartam szabadulni. Szerencsére az éjjeliszekrényemben megtaláltam a ruháimat. Miközben öltöztem, éreztem valami kemény tárgyat a farmerom zsebében. Benyúltam és egy vörös követ tartottam az ujjaim közt. Halványan emlékeztem rá, hogy Aaron adta nekem, és azt mondta tartsam magamnál. A tenyeremben forgattam, amikor az váratlanul felizzott és melegséget sugárzott magából, ami végigjárta az egész testemet. Mintha feltöltött volna energiával, úgy éreztem, hogy egy maratont is képes lettem volna lefutni. Gyorsan a zsebembe mélyesztettem és csendben kiléptem a szobából.

Egy hosszú félhomályos folyosó képe tárult elém, aminek a legvégén a nővérpult állt. Egy lelket sem lehetett látni. A lámpa búgásán, néhány különös szörcsögésen és a műszerek pityegésén kívül semmi mást nem hallottam. Határozottan elindultam a nővérpult felé. Cipőm kopogása visszhangzott. A pulthoz érve bal kéz felől újabb folyosó nyílt, míg jobb oldalon egy fotocellás ajtó állt. Felfigyeltem a mágneses kártyaleolvasóra az ajtó mellett, majd az üvegen keresztül kipillantottam. Amikor észrevettem a liftet, már nem maradt kétségem a felől, hogy az a kijárat innen. Már csak egy kártya kellett, ami ki is enged. Körbepillantottam, hogy biztosan senki sem lát, majd a pult fiókjai közt keresgélve rátaláltam egy ápoló kártyájára. Gondolkodás nélkül lecsippantottam azt, mire az ajtó egy kattanással kitárult előttem. A lifthez siettem és a hívógomb után nyúltam. Ugyan éreztem egy kis szorongást, amikor beléptem a liftkabinba, de nem volt időm megfutamodni. Kifújtam a bent rekedt levegőt és a sok gomb közül kikerestem a földszintet. Láttam, ahogy a kis monitor a mínusz szinteket mutatta, ahogy haladt felfelé. Értetlenül álltam a dologhoz. Miért alakítottak ki egy részleget a föld alatt? Amikor megérkeztem és kinyílt az ajtó, óvatosan kipillantottam mielőtt kiléptem volna. Emberek jöttek mentek a kórház fényes folyosóin. A többségük látogatók lehettek, illetve láttam pár fehér ruhás orvost és nővért elhaladni.

Gondolkodás nélkül belevetettem magam a tömegbe, majd feltűnt, hogy egyre többen furán méregettek. Teljesen kiment a fejemből, hogy a ruháimat megfeketedett vér borította. Ezzel pedig elég nagy feltűnést keltettem, ezért muszáj volt valami tisztább után keresnem. Addig jártam a kórtermeket, amíg nem találtam egy olyat, ahol a beteg perpillanat nem tartózkodott bent. Benyitottam az ággyal szemben lévő szekrénybe és elkezdtem kutakodni. A férfiruhák közt előkerestem egy pólót, ami akkora volt rajtam akár egy hálóing, de a célnak megfelelt, mert a véres felsőmet teljesen fedte. Nyugodtabban kezdtem el a kijárat keresését a folyosókon. Nem tapadt rám annyi szempár, mint korábban.

Tekintetemmel a falon lévő feliratokat figyeltem, hátha találok egyet, ami a kijáratot mutatta, de mindet kroátul írták. Legalább tudtam, hogy még Odriában tartózkodtam, bár nem igazán voltam ezzel az információval kisegítve. Hiába próbáltam megkérdezni másoktól, hogy merre a kijárat, nem értettek. Tehát kereshettem továbbra is a kiutat, folyosóról-folyosóra járva. Őrök és ápolók haladtak el mellettem, némelyik egészen ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna őket pár folyosóval arrébb. Egy idő után úgy éreztem, mintha figyeltek volna. Az egyik oldalról egy biztonságis tekintete szegeződött rám, a másikról két nővér és egy orvos haladt felém. Azonnal menekülőre kapcsoltam és megszaporáztam a lépteimet. A szívem a félelemtől és az izgalomtól a torkomban dobogott. Még mindig követtek, sőt az orvos rám is mutatott.