Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

11. Az igazgatónál

Az udvaron egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, akik kíváncsian figyelték a mentősök minden lépését. A tanárok próbálták visszaterelni a bámészkodókat, de hiába. Mindenki látni akarta, hogy ki az, akit a hordágyra fektettek, ahogyan én is. A könyvtárból egyenesen kiszaladtam az erdő széléhez. Még az se zavart, hogy egy vékony pulóverben dideregtem a bokáig érő hóban. Amióta megláttam az ablakban a mentősöket egy különös nyilalló érzést éreztem a mellkasomban, mint mikor tudod, hogy egy szeretteddel valami baj történt. Lélegzet visszafojtva figyeltem a közeledő alakokat, és magamban imádkoztam, hogy csak nehogy Martin legyen az, mivel simán el tudtam képzelni Aaronről, hogy visszavág az este történtek miatt.

Suttogás kezdett végigsöpörni a diákseregen, majd a zaj egyre csak erősödött. Előre furakodtam, hogy jobban lássam az eseményeket.

– Ez Aaron! Te jó ég! – hallom felcsendülni pár lány hangját. Ledermedve figyeltem, ahogy a mentőtisztek utat kérve eltolták a fiút. Testét ezüst fóliába bugyolálták, és véres arcára oxigénmaszkot helyeztek. A tekintete az égre meredt, akár egy halottnak, viszont ahogy lassan eltolták előttem, rám pillantott. A gerincem mentén ismét éreztem azt a fenyegető és ijesztő bizsergést, szeme ismét feketébe csapott át, száját mosolyra húzta. A körülöttem lévők felé fordultam, hogy vajon ők is látták? Viszont ők továbbra is rezzenéstelen arccal bámultak, mintha mi sem történt volna. Ez pedig megrémisztett, hiszen már korábban is előfordult, hogy olyat láttam, ami nem volt ott. Kihátráltam a tömegből és remegő lábammal visszasiettem az épületbe. Az iskola meleg falai közt úgy éreztem magam akár egy olvadó jégkocka. Lábujjam zsibbadni kezdett, ahogy haladtam a folyosón, majd fejembe éles fájdalom hasított, mintha kés döftek volna a halántékomba. Forogni kezdtek körülöttem a falak, és mintha ingoványos talajon lépkedtem volna, hullámzott előttem a föld. Éreztem, ahogy a végtagjaim elgyengülnek, fejemből leszállt az összes vér, a körülöttem lévő hangok egyre tompábbá váltak, és a diákok arcai szép lassan elmosódtak előttem. Szinte vakon próbáltam megkapaszkodni valamiben, de már nem maradt elég időm rá.

Remegtem. A hideg szinte a csontomig hatolt, kocogtak tőle a fogaim. A levegőben egy erős szag terjengett, mintha milliónyi gyufát gyújtottak volna meg körülöttem. Nem láttam semmit, nem tudtam megmozdulni, a testem akár egy ólomtömb, olyan rémálomba illő volt. A sötétségben egy női hang folyamatosan suttogott. Rendkívül halkan és érthetetlenül, mintha egy másik nyelven beszélt volna. Szaporábban vettem a levegőt, ki akartam törni ebből az állapotból, de fogalmam se volt hogyan. Ahogy rázott a hideg, közben mintha energiahullámok haladtak volna végig a bőrömön. A suttogás egyre közelebbről hallatszódott, majd a mellkasomra nehezedett egy súly. Alig kaptam levegőt, minden erőmmel próbáltam levetni magamról azt a valamit, de a testem továbbra se mozdult. Aztán ez az érzés megszűnt, amikor meghallottam a távolból jövő torz hangot.

– Nincs semmi baj! – hallom ismét, de már sokkal tisztábban. – Nyugalom! – Erős kezek szorítását éreztem a vállamon. Hunyorogva felpillantottam, a neoncsövek erős fényétől bekönnyeztem és csak sötét mozgó körvonalakat láttam magam előtt. Úgy ziháltam, mint aki lesprintelt volna egy fél maratont, a szívem még mindig riadtan kalapált.

– Hol vagyok? – pislogtam magam körül.

– A beteg szobában. Elájult a folyosón – felelte a fehérköpenyes férfi. – Hogy hívják?

– Barbara Cartland.

– Tudja milyen napot írunk?

– Öhm... szombat? – kérdeztem vissza bizonytalanul.