Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

12. Felszabadult képességek

Az idő szélsebesen rohant előre. Nemrég kezdtem az évet az iskolában, de máris beköszöntött a december. Minden nap havazott, ezért az udvaron már lassan térdig ért a ropogós hó. Többször is előfordult, hogy a testnevelés óra keretén belül, kimentünk lapátolni, ezzel is segítve az épület gondnokának munkáját. Ahhoz képest, hogy nem rajongtam a télért, mégis élveztem, amikor a hideg csípte az arcomat. Sokszor kimentem sétálni, hogy elkerüljem az embereket, főként a szobatársamat és Martint. A konditeremben történtek óta nagyon szégyelltem magam, és bár Martinnak semmi baja nem esett, mégis bujkáltam előle. Minden órán, amikor találkozott a tekintetünk, láttam rajta, hogy beszélni akart velem, ezt pedig a legkevésbé sem szerettem volna. Ezért arra kényszerültem, hogy minden szünetemet és szabadidőmet az egyik takarító szertárban töltsem. Hiába bombázott az üzeneteivel, a hívásait sem voltam hajlandó fogadni, Nathalie-val pedig még inkább nem akartam beszélni. Ha lehetett csak a takarodóra mentem vissza a szobánkba, vagy amikor tudtam, hogy ő éppen a könyvtárban tanult. Egyre fáradtabb voltam, mert rendszeresen későn feküdtem le, és korán keltem. Az sem segített az elalvásban, hogy esténként magam előtt láttam, Martin tatamiknak vágódó testét.

Ahogy teltek a napok és a hetek, be kellett látnom, hogy a bujkálás hosszútávon nem jelentett megoldást. Bármennyire is utáltam vitába bonyolódni, valójában nem menekülhettem előle. Így nem maradt más, elhatároztam, hogy holnap bocsánatot kérek mindkettejüktől. Ennek tudatában hajtottam álomra a fejemet, viszont pár perc múlva felriadtam. Úgy éreztem, mintha egy hideg fémtárgyat érintettek volna a nyakamhoz. Felpillantottam az ablakból beszűrődő holdfényre. A függöny néha meglibbent a szobát átszelő hűvös légáramlattól. Erőt vettem magamon és kikeltem az ágyból, hogy becsukhassam az ablakot, de nagy meglepetésemre zárva találtam. Időm se volt elcsodálkozni rajta, mivel mozgást hallottam a szobatársam szekrénye felől.

Amint odafordultam, a sötétben egy női alakra esett a pillantásom.

– Nathalie, te vagy az? – szóltam hozzá, de nem válaszolt.

Lassan előre lépett a szoba közepére, ahol a holdfény megvilágította fehér, kissé szakadt és mocskos hálóingjét, sápadt bőrét, hosszú kócos barna haját, amely a szemébe lógott. Leszegett fejjel állt meg előttem, majd rám emelte vörösen izzó tekintetét. Amint megpillantottam az arcát, az ijedtségtől megtántorodva nekiestem az íróasztalomnak. Saját magammal néztem farkasszemet, mintha a gonosz énemmel találkoztam volna. Amikor látta rajtam a felismerést, gúnyos mosolyra húzta az ajkát. Reméltem, hogy ez csak egy rossz álom, de olyan rémisztően valódinak tűnt. Tekintetemet azonnal Nathalie üres ágyára vetettem.

– Én vagyok te, te vagy én, melyikünk az erősebb én vagy én? – suttogta lágy hangon az alak, majd hangosan felnevetett, miközben mindkét kezével a mellkasára mutatott. Ujjait és a ruháját megfeketedett alvadt vér borította.

Ő volt az! Az ő hangját hallottam minden egyes alkalommal a fejemben!

– Ez csak egy álom – bizonygattam magamnak remegő hangon. Lélegzetem felgyorsult, amikor tett felém egy lépést. Belecsíptem a karomba, de nem éreztem semmit. Megismételtem újra és újra, hogy végre felébredjek ebből a rémálomból, de hiába. A gonosz énem elégedetten rám vigyorgott.

– Nem fog fájni – bizonygatta, de az arca egészen mást sugallt. Összeszedtem minden bátorságomat és az ajtó felé rohantam, viszont arra nem számítottam, hogy ő gyorsabb lesz. Erősen belemarkolt a hajamba, visszarántott, majd a torkomat megragadva hanyatt vágott. A fejem hangosan puffant a szőnyegen, minden porcikám sajgott az eséstől. Még szinte fel se eszméltem, amikor a mellkasomra térdelt. A súlya olyannyira nyomta a tüdőmet, hogy nehezemre esett minden egyes lélegzetvétel. Segítségért próbáltam kiabálni, de egy hang se jött ki a torkomon, csak némán tátogtam.