anpanman - novellák

fáradt vagyok (yoonmin)

Gépek csipogása, kihalt folyosók, félhomány, csend, remegő gyomor és kéz, kalimpáló szív és végtelen szomorúság.
Yoongi sápadt arccal meredt előre, szemeiből eltűnt a csillogás. Hangosan vette a levegőt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. Szaggatottan lélegzett, minden lélegzetvétel egy kihívás volt számára. Csak aludni akart.
Jimin nyöszörögve facsarta ki magából az utolsó könnycseppeket, és párja kezét szorítva térdelt az ágya mellett. Rettenetesen félt, bele sem mert gondolni, hogy mi lesz akkor, ha többet nem érezheti szerelme jelenlétét maga mellett. A tudat teljesen lefárasztotta és legszívesebben addig zokogott volna, amíg végül minden rossz gondolat el nem tűnik fejéből. Úgy érezte, hogy nincs elég ideje. Nincs elég idő ahhoz, hogy őszintén szeressen, hiszen a félelem mindenhol jelen volt. Mindegyik mozdulatában.

Vakon szeretett volna hinni. Makacs akart lenni és nem akart engedni a rossz gondolatoknak, de nem volt elég erős.
Yoongi a hüvelykujjával simította párja száraz kézfejét, minden alkalommal egyre óvatosabban, mert félt, hogy bármely rossz mozdulatával felszakítja vékony, hófehér bőrét.

Az éjszakai órákban a csillagok egyáltalán nem látszódtak a felhők miatt, a levegő józanítóan hideg és csípős volt. A kórház folyosói magányosan nyúltak messzire, csak pár nyitott ajtón keresztül jutott ki egy kis világosság, ami a sárga színű égőkből eredt.

Jimin tehetetlennek érezte magát, nem tudta, hogy mit kell tennie. Legszívesebben örökre magához szorította volna Yoongit, így megvédve minden rossztól, de sajnos ezt nem tehette, így csak a szótlansága és megfeszült végtagjai maradtak.

Yoongin eluralkodott a végtelen nyugalom. Megijedt a hirtelen rátörő érzéstől, de valahol mégis nagyon kellemesnek érezte. Otthon akart lenni, ahol féltő karjaiba tudja zárni Jimint, hogy aztán örökre ott tartsa. Érezte, hogy teste folyamatosan gyengül, de nem akart szólni, szerelme sírástól rázkódó vállai mindent leromboltak. Gyűlölte magát, amiért miatta kell Jiminnek szenvednie, akár egy másodpercig, akár egy életen át. Egyedül az járt a fejében, hogy örökre vele akar lenni, de mellette örökre aludni akar, és az utóbbinak sokkal nagyobb volt a valószínűsége. Tudta, hogy nincs sok hátra, és akármennyire próbált gondolatban kiugrani a betegágyból, már a tudat is lefárasztotta, hogy mozognia kell.

Szemhéja megtartása jelentette neki a legnagyobb fizikai megterhelést abban a pillanatban. A megszólalásra gyűjtött erőt.
Jimin fátyolos tekintettel fürkészte egyetlen szerelme arcát. Hatalmas üresség és tomboló érzések váltakoztak benne, meg akart szűnni, el akart menekülni minden baj elől, rettegett, hogy egyik pillanatról a másikra veszíti el azt az embert, aki a világot jelenti számára. Azt akarta, hogy egy életen át mellette ébredjen, csak és kizárólag őt akarta csókolni, egyedül vele szeretett volna éjszakákba nyúló sétákat tenni. Vele akart butaságokon nevetni, vele akart élni, családot alapítani, egy otthont felépíteni. Senki mással.

- Jimin - Yoongi óráknak tűnő percek után megszólalt, ehhez is hatalmas erőt kellett összeszednie. Jiminnek egyből kipattantak szemei és már szólásra is nyitotta a száját.

- Hyung! - sosem gondolt bele az elmúlás gondolatába. Tudta, hogy egyszer mindenki meghal, de nem tudatosult benne az, hogy ez mennyi mindennel jár, és közben mennyi mindent vesz el. Jimin azokban a pillanatokban a világát veszítette el.

- Fáradt vagyok. - alig érthetően szűrte ki magából ezeket a szavakat, minden pillanatban úgy érezte, hogy hurok szorul nyaka köré, nem kapott levegőt. De ő élni akart.

- Tudom, Yoongi. - Jimin letörten csak ennyit tudott kinyögni. Igazságtalannak érezte a helyzetet, nem tudta, hogy mégis kit hibáztasson és kit kérjen számon. Szerelmével akart halni.

- Megtennél nekem egy szívességet? - szemei Jimin sírástól csillogó, felpuffadt lélektükreire vándoroltak.

- Mondj bármit, én mindent megteszek! - hangja kilátástalanságtól remegett, de bármire képes volt Yoongiért. Nagyon butának érezte magát, nem tudta, hogy mit kell akkor éreznie, ha fél. Nem akart félni, de másra képtelen volt.

- Ne sírj sokat miattam, kérlek. - szavai felénél elhalt a hangja, alig tudott beszélni, elkezdett szédülni, a világ egyszerre lett számára vakítóan világos és félelmetesen sötét.

Jimin megtört. Hatalmas hanggal tört ki belőle a fülsüketítő zokogás, egyszerűen képtelen volt visszafogni magát. Minden gondolata megszűnt, helyette végtelen rettegést érzett belül.

- Minden rendben lesz Yoongi. Meg fogsz gyógyulni, haza foglak vinni, jó? Megígérem. - szaggatottan beszélt, minden szótagnál meg kellett állnia összeszedni magát. Sosem félt még ennyire.

Yoonginak összetört a szíve, magát hibáztatta, amiért Jimin sírt. Utálta a helyzetet, ezt az egészet át akarta ugrani. Azt várta, hogy szerelme elfelejtse őt és valaki másban találja meg az otthonát. Nem akarta, hogy sokat szenvedjen, mert azzal ő is széthullt.

- Szeretlek. Az életen is túl. - érezte, ahogy testén eluralkodik az örök nyugalom, és behunyva szemeit csak Jimin szívszaggató hangját hallhatta, amire már képtelen volt válaszolni. Gondolatban csókjaival itatta fel könnyeit, kedvenc takarójába bugyolálva ölelte őt a végtelenségig.

A teremben sípoló gépek szóltak már csak, a magára maradt Jimin hisztérikus sikoltozása felverte a pihenő embereket. Kirohant a szobából, egyből orvosokat és nővéreket keresve. Lába alól kihúzták a talajt, öntudat nélkül cselekedett, úgy érezte, hogy megőrült.

Bele sem gondolt, hogy Yoongi egyszer valóban fáradt lesz, és nem aludhat vele már.

<szerk>

nos....... sajnálom ?? hogy ilyen depresszív lett, de most kedvet kaptam egy ilyen megírásához is. kíváncsian várom a véleményetek

—m