The Cartel

3. Rész

Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem tetszeni fog *-* Kellemes olvasást!

Lassan már a nap is lemenőben volt, de Mingyu újra és újra át akarta venni velünk a tudnivalókat, másodperc pontosan megtervezve. Igazán precíz és pontos ember. Odafigyel minden tettére, megtervez minden apró részletet. Nem véletlen, hogy idáig jutott, egy viszonylag nagy kartellt vezet pedig nálam is fiatalabb. Remek üzletember lett volna belőle. Mi történhetett, hogy így végezte? Nem tűnt butának, ahhoz, hogy tudja rosszat tesz, de nem is viselkedett úgy, mintha megbánta volna. Kár érte... - Rendben, akkor holnap még megnézzük a mentő útvonalakat. Elmehettek. – ahogy ki mondta már követtem is volna a kisebb tömeget, de Mingyu hangja visszatartott – S. Coups, tartunk egy kisebb bulit a házban, örömmel fogadnánk, ha ott lennél. – mosolygott sejtelmesen, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy talán sejtett valamit, vagy csak szimplán ilyen a természete, de meg rémísztett. Bólintottam, majd a szobámba mentem, ami tényleg elmehetett volna egy hotel szobájának, azon belül is egy igazán drága szobának. A fehér falak kiemelkedtek, míg a vörös ágy igazán szemet vonzó volt, még sem volt giccses vagy sok. A dekoráció halvány színe még kellemesebbé tette ezt és a zárt ajtón belül már meg sem mondtam volna, hogy egy díler házában lapul ez a kis világ. Vajon Jeonghan rendezte be?

­- Bejöhetek? – hallottam meg egy halk, szelíd hangot és már tudtam, hogy Chan az. Kitárva az ajtó lapjait volt esélyem megcsodálni milyen szép is, ráadásul halványan, de látszódott sminkje is, mi még szebbé és édesebbé tette baba arcát. Azonnal elöntött a bűntudat és a félelem iránta, de nem tükröződhetett rajtam, így csak betessékeltem és hagytam, hogy beszéljen – Mingyu mindenképpen szeretné, ha eljönnél ma.

- És téged küldött, hogy ezt elmond? – álltam meg előtte, míg ő zavarában az ágyra ülve pillogót minden felé, csak rám nem nézve.

- Nem, azért küldött, hogy este le gyere és addig se kelljen unatkoznod. – halkan, de érthetően mondta el ott léte okát és nem tudtam nem mosolyogni zavarán, míg belül őrlődtem, vajon miért kellek én annyira oda ma.

- Hm... és mit csináljuk akkor estig? – léptem közelebb hozzá, mire édesen nyitotta rám fekete szemeit. Remélem nem esik bajod picur...

- Mit szólsz ehhez? – fonta apró ujjait övemre, míg az előző gyermeki tekintete teljesen eltűnt sötét szemében.

- Jeonghan meg kért, hogy véletlenül se bántsalak meg. – fogtam össze csuklóit elhúzva magamtól, mielőtt olyat tettem volna, amiért sosem tudtam volna már tükörbe nézni.

- Jeonghan mindig anyáskodik, ha rólam van szó. – nézett maga elé és mintha megfosztották volna béklyóitól: felsóhajtva dőlt hátra a selyem ágyneműre.

- Mesélj magadról! – dőltem hátra én is és hallgattam a titkait, az észrevételeit és vágyait. Okosabb volt, mint azt a korából gondoltam volna, mégis úgy tud lelkesedni sok dolog iránt, mint egy kis gyermek karácsony estéjén. Csillogó szemekkel mesélte el, hogy felvették egy igazán jó egyetemre, de nem akarta egyedül hagyni Mingyut és Jeonghant. Akkor tudatosult csak bennem, hogy nem csak családként tekintenek egymásra, ők valóban így érzik. Legszívesebb elmondtam volna neki, hogy meneküljön el, vigye a szeretteit és soha többé ne jöjjenek vissza, de két dolog akadályozott meg ebben: nem veszélyeztethettem a razziát és nem akartam, hogy Jeonghan elvesszen a semmibe és többé ne láthassam azt az édes mosolyát.

A nap hamar eltelt, míg olyan titkokat is elárult ez a kis csöppség, aminek Mingyu nem örült volna, de nekem pont erre volt szükségem. Mielőtt elindultunk volna a nappali felé – ahol már hangosan szólt a zene –, visszafordult felém fülemhez hajolva, míg karjaimban megkapaszkodott – A helyedben elkerülném Jeonghant! – suttogta, majd összefonva ujjainkat maga után húzott.

Elkerülni? Kellett volna, de túlságosan vonzott...hibáztam!