The Cartel

2. Rész

És itt is lenne az új rész *-* 

Gyermekkorom óta üldöz egy álom. Sosem tudtam mit jelent és miért jön, de akkor este sem hagyott nyugodni. A vércseppek beterítették kezem, minden úszót a piros nedűben, mint egy kisebb tenger, mi mindent elönt. Néma sikolyok ütötték meg fülem, de hiába néztem bárhova is: nem volt ott senki, egyedül voltam, egyedül egy vértengerben. Az én vérem volt, láttam ahogy lassan folydogál ereimből, egyre csak gyengültem, míg a tenger nőtt. Nem féltem már a fulladástól, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem élem meg, míg a vér alá kerülök. Egy valami változott akkor este, akkor nem voltam egyedül. Ott volt ő, szőke haja piros pozsgásban csillant meg, miként a vér befestette, fehér ruhájának nyoma sem volt. Síró szemei egyetlen egyet kérdeztek: miért? Úgy úsztam felé, mint még soha, de nem voltam elég gyors. Elnyelte a tenger, én pedig már könnyeimmel tápláltam tovább.

- Hey, S. Coups, ébredj! – hallottam édes hangját, így rögtön ki nyitottam szemem, de a vakító fény arra késztetett, hogy hunyjam le pilláim. Éreztem, hogy nedves az arcom, így biztosra vettem, hogy sírtam álmomban, de ami jobban aggasztott, hogy ezt más is látta ezek szerint – Jól vagy? – simított végig puha tenyerével arcomon mi különösen jól esett. Újra megpróbálkoztam ki nyitni szemem – tanulva az előbbiből: kisebb lendülettel.

- Most már igen. – Néztem aggódó, fekete szemeibe. Előtte még sosem találkoztam hozzá hasonló emberrel, egy pillantásából tudom mi jár fejében, annyira tiszta, annyira természetfeletti...legalábbis azt hittem.

- Dino azt mondta, hogy hirtelen elkezdtél sírni és forgolódni. Mi történt? – ült az ágy szélére, továbbra is arcom cirógatva, mintha megakart volna gyógyítani, pedig azt sem tudta mi történt.

- Sajnálom, nem akartam megijeszteni. – ültem fel, de túl közel került hozzám, így jobb híján a terasz felé néztem – Csak egy régi álom, ami mindig üldöz. – bőven elégnek tartottam, hogy ennyit tudjon. Azt még én magam sem tudtam ő miért szerepelt benne – Chan jól van? – néztem rá, de meglephettem, mert hirtelen csak eltátotta száját, mintha elfelejtette volna hogyan is kell beszélni. Igazán kellemes látvány volt.

- Csak megijedt picit. – tűrte el szőke haját édesen füle mögé – Tudod ő csak úgy nem szokott megnyílni senkinek. Eddig talán egyedül velem szokott aludni is. Nem szeretném, hogy megbántsd!

- Nem állt szándékomban! – tettem kezem mellkasomra. Annyira féltve beszélt a fiúról, hogy még magam sem tudtam eldönteni, hogy talán a testvére, vagy a szeretője – bár utóbbi nem tűnt túl valószínűnek – Ki ő neked?

- Valójában senkim, de kicsi kora óta ismerem és kicsit talán olyan, mintha az öcsém lenne. – mosolyodott el saját gondolatain, ezzel az én arcomra is csalva egy apró, őszinte mosolyt.

- Hogy került ide olyan kicsiként? – nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom, hisz egy hét múlva akár ő is és Jeonghan is veszélybe kerülhetett...mégis beszélgetni akartam, ismerni a történeteiket, legfőképp azt az angyalt, aki csillogó szemmel mesélte, hogyan talált rá egy kis gyerekre egy koszos sikátorban, szinte fél holtra verve. Szemeim égtek a ki kívánkozó könnyektől, de nem engedtem nekik.

- Mingyu befogadta, saját testvéreként kezelte, pedig ő sem volt sokkal idősebb.

- Akkor miért hívta ide? – az ember nem ajánlgatja csak úgy a testvérét másnak, ha vérszerinti, ha nem.

- Dinot csak kevés embernek engedi át és csak akkor, ha tervez valamit. – mosolyodott el lassan és akkor először talán nem volt olyan ártatlan az a mosoly – Lehet, hogy vigyáznod kellene magadra! – fűzte hozzám utolsó szavait, majd ahogy jött el is illant a kis szobából, mi nem is volt olyan kicsi.

Hallgatnom kellett volna rá akkor? Meg lehet...