A másik (Dylan O'Brien Fanfiction)

Part Two

Lábujjaim belesüppedtek a nedves homokba. Élveztem mezíttelen lábbal róni a köröket a parton. A kora reggeli friss levegő illatától annyi nyugalmat kapok, hogy elegendő legyen a nap többi részére.
A szüleim nem egyszer hangoztatták, hogy nem tetszik nekik a szokásom. Úgy vélik nem valami okos dolog pirkadatban a strandon lenni. De nem tehetnek ellene semmit. Én csak ilyenkor vagyok hajlandó víz közelben lenni... Mikor senki nincs itt.

Két évvel ezelőtt az egyik kora hajnali sétám során ismertem meg Őt. Rajtam egy lila bolyhos pulcsi volt és hosszú joganadrág. Los Angeles az örök nyárról híres, ám a novemberi reggelek itt is hűvösek.

Ő fittyet hányva a hidegre hawaii mintás bermudanadrágot viselt, meztelen felső testtel. Igazi szörfös alkata volt. Szőkés-barna haja csapzottan lógott a homlokára. Igazság szerint, pont úgy nézett ki mint egy tinisztár.
Szerelem volt első látásra. A későbbiekben megtudtam, hogy ő is így érzett - már ha hihetek neki.

Minden egyes nap eldöntöm, hogy nem gondolok többet rá. És minden egyes nap, csatát vesztek önmagammal szemben.
Nem tehetek róla, még mindig ugyan olyan hévvel szeretem, mint a legelején.

Összerezzentem amikor a telefonom csipogni kezdett a farzsebemben. Tudtam, hogy ki küldött SMS-t nekem.
Farah.
Ő az egyetlen ember, aki nem a Facebookon üzen, mert nincs neki.
Megnyitottam az üzenetet, ami csak két szócskából állt: GYERE HAZA!
Igen, ez Farah. Őrült, szörnyen türelmetlen, ám nagyon jó szívű lány. Kilencedikben ismertük meg egymást.
Farah azon kevés emberek közé tartozik, akiket közel tudtam magamhoz engedni.

- Na találd ki: kínai vagy fekete vér van bennem több? - Hatás szünet. - Attől függ, hogy melyik szülőm volt felül...

Ezt a poént folyamatosan ellövi, ha ismeretlen emberekkel találkozik.
Egy kis önirónia sosem árt.

A házunk Igen aprócska. Mindössze egy konyhából, fürdőszobából, és két szoba meg egy fél. Na és ki birtokolja a májkrémes-konzerv doboznyi helyet? Persze, hogy én.

- Kicsim, neked nincs annyi cuccod, mint Lolának - mondogatta mindig anyu.

Lola az a fajta hét éves, aki tele van plüss figurákkal, így neki járt a tágasabb hely. Egyébként nem bánom, hogy nincs sok helyem. Úgyis csak az ágyamon fekszem.
Egy hátránya van az egésznek: nincs ruhás szekrényem.

Tehát ha felszeretnék öltözni anyuék hálószobájában tehetem meg... Szívás.

Alapjáraton elég sok minden szokott zavarni a házzunkal kapcsolatban. Példának okáért, közös az udvarunk Mrs Hilarunsky-val és annak nyolc kövér macskájával. Ha okos az ember inkább ki se megy levegőzni.

Ennek ellenére szeretem az otthonunkat. Azt az illatott, amit anyu vanilliás füstölői okoznak egyszerűen imádom. (Apuval ellentétben.)

- Végre! - Farah az aprócska konyhánkban ült és kakaót ivott. Apu mellette foglalt helyet és a Daily Mailt lapozgatta. Anyu pedig ebédet csomagolt. Mindketten megviseltek. Anyu a közeli közértben pénztáros, apu pedig egy autoalkatrésszel foglalkozó gyárban "kis főnök". Utálják a munkájukat, de nem mondhatnak fel, mert már így is szűkös a költség vetésünk.
- Bocsi, siettem ahogy tudtam. - Leültem mellé és kivettem egy sajtoskiflit a kosárból. - Baj van?
- Baj? - Farah hangja vagy négy oktávval felszökött. - Nem nézted ma az Mtv-t?
Leharaptam a kifli végét és nemet intettem a fejemmel.
- A sulinkat mutatták benne. - Letette a bögréjét. - Mi be jössz ma suliba?
Végig néztem magamon. Koptatott farmernadrág, balerina cipő és apró virágokkal díszített kék háromnegyedes poló.
- Ugye csak tréfálsz?
- Nem bulizni megyünk, hanem tanulni!
Farah felállt, és én csak akkor vettem észre, hogy mi van rajta. Selyem fekete miniszoknya, fehér ujjatlan testre simuló poló és legalább öt centis magassarkú.
- Vagy tévedek? - Kérdeztem fel vont szemöldökkel.
Farah lemondóan legyintett.
- Legalább nem veszed el rólam a figyelmet! Na menjünk, nehogy mi érjünk be utoljára.
- Mikor szeretted ennyire a sulit?
- Ha nézted volna reggel a tv-t akkor tudnád, amit én!

Apu sóhajtva letette az újságját és ránk nézett.

- Az a kutyaképű srác a sulitokban fog forgatni.
Farah a szájához kapta a kezét.
- Hogy mondhat ilyet, Mr. Price?
Apu vállat vont.
- Miért, nem úgy néz ki, mint egy kutya?
Anya rosszalóan ingatta a fejét.
- Ha Lola ezt hallaná, biztosan zokogna. - Anyu gondosan elcsomagolt szendvicseket nyújtott át.
- Még szerencse, hogy az anyádnál aludt.
- Hank!
Felrántottam Faraht a székről és kivonszoltam a házból. Jobb ilyenkor nem a közelükben lenni.
- Szóval, - hátamra vettem a táskám - a nagy Dylan O'brien velünk fog lógni?
- Ti Price-ok nagyon viccesek vagytok - forgatta meg a szemeit sértődötten Farah.
- De most miért? Lehet, hogy össze haverkodunk vele. - Persze azt nem mondthattam el neki, hogy én a hétvégén már össze futottam vele egy bárban, amikor Lindával iszogattunk. Oké, csak én ittam.
Farah nem kedveli Lindát. És Linda sem kedveli Faraht.
Farah szerint Linda túl idős hozzánk.
Linda pedig úgy véli Farah nagyon gyerekes.

Jobb ha nem említem meg Farah előtt Lindát.

Végzősök vagyunk az állami gimiben. Ami akkor lenne igazán nagy szám, ha népszerűek lennénk. De mi nem vagyunk se népszerűek, se gyíkok.
Mi láthatatlanok vagyunk.

A gimi létszáma plusz-minusz háromszáz diák.
Plusz: mikor új diák érkezik.
És minusz: mikor kirúgnak egyet vagy kettőt.
Tehát sokan vagyunk. Mindig szoroskodni szoktunk az aulában vagy a szekrényeink előtt. Ám amikor odaértünk egy lélek sem volt a folyosókon.
- Hol van mindenki? - Nézett Shine órájára Farah. - Öt perc múlva csengetnek.
- Talán az igazgató megint gyűlést tart a tornateremben - vontam meg a vállam.
Farah egyet értett velem, így átsétáltunk az udvaron keresztül a sport csarnokba.
Már kintről lehetett hallani, hogy odabent nagy a zsivaj. Ám amikor kinyitottuk az ajtót, mellbevágó hangzavar fogadott minket.
- Te. Jó. Isten! - Farah szaggatottan vette a levegőt miközben pipiskedve nézett át a lelátókon túlra.

A pálya kellős közepén álltak csomóan. De két ember ki vállt belőlük. Az egyik az igazgató volt. Nagy paradicsom feje csak úgy virúlt az önelégültségtől. Mellete egy fiatal fiú állt. Fekete farmernadrágot és fehér polót viselt. Kezében mikrofont tartott. A szájához emelete, közben felénk fordult.

Elakadt a lélegzetem. Múltkor bódultan felsem fogtam, hogy kivel állok én szemben, de most... Megijedtem.
Barna szemei rám tévedtek. Mintha gondolkodott volna honnan is ismerhet.
Elmosolyodott.

Én pedig kifutottam a tornacsarnokból...