A másik (Dylan O'Brien Fanfiction)

Part Three

Úgy gubbasztottam a padomban, mint egy újszülött kis cica. Folyton a telefonom és az ajtó között kapkodtam a fejem. Ahogy beértem a terembe tárcsáztam Linda számát, de nem vette fel. Hál' Istennek ő az a fajta ember, aki azonnal észre veszi a nem fogadott hívásokat és nem rest vissza hívni. Már, ha van ideje.

De most komolyan?! Egy fogorvosi asszisztens nem lehet ennyire elfoglalt. Mármint, tuti nem járnak olyan sokan hozzájuk. Én is tartózkodom tőlük, évente egyszer elszánom magam és elmegyek, de ennyi.

Amint rezegni kezdett a kezemben a telefon a fülemhez tettem.

- Végre!
- Hannah, tudod hogy dolgozom. - Linda hangja fáradtságtól csengett, pedig reggel negyed kilenc volt.
- Megint rád sózták az összes papírmunkát?
- Egészen öt évig visszamenőleg.
- Nem értem miért nem hagyod őket ott a francba?! Teljesen kihasználják a jószívűséged.
- Mert valamiből élni is kell, drágám. Engem nem tart el anyu és apu. De amúgy meg, neked épp nem órad van?

Nagy levegőt vettem és elmondtam neki az egészet. Attól kezdve, hogy Farah milyen szexin néz ki ma ,egészen a tornateremig.
Kinevetett.

- Köszönöm a nagy semmit - emeltem fel a hangom.
- Bocsánat szivem!
- Csak azt mondom, hogy biztos felismert. És most az egész iskola tudni fogja, hogy egy zakkant liba vagyok!
- Zakkant? Lehet, de figyi - suttogni kezdett, mintha valami igazán titkos dolgot akarna mondani. - Szerintem már réges-rég elfelejtett. Van fogalmad arról, hogy nap, mint nap hány emberrel találkozik?

Igaza lehet. Mármint miért is emlékezne pont rám?
Így visszagondolva nevetséges, még csak a gondolat is. Hiszen ő Dylan O'brien. Annyi emberrel találkozik, képtelenségnek tartom, hogy megjegyzett volna magának.
Elköszöntem Lindától.
Amint letettem a tefont csöngettek.
Rápillantottam az interaktív tábla feletti Star Warsos faliórára. Remek, ezek szerint vége az első órámnak. Megérte egész este tanulni az Angolt...

Vállamra vettem a táskám és kimentem a büfébe.
Nagyon remélem, hogy a büfésnéni nem rajong Mr O'brienért, mert farkas éhes vagyok!
De ahogy az étkezde elé értem elment az étvágyam, amint megpillantottam, hogy ki ül az egyik asztalnál.

Mosolyogva nyomkodta a telefonját. Biztosan azzal a cafattal beszélget, aki miatt szakított velem.
Mielőtt eltűnhettem volna, észrevett. Felállt és felém indult.
Tíz lépés távolság volt köztünk, de én még így is éreztem finom illatát. Könnybe lábbadt szemmel vártam, hogy oda érjen hozzám.
- Jó reggelt! - Imádom a mosolyát. A szemét, a száját, az állát... Mindent ami ő maga! - Miért nem vagy a tornatermben?
- Mert - megkellett köszörülnöm a torkom, hogy egyáltalán beszélni tudjak - bekellett fejeznem egy beadandót.
- Csak nem nektek is történelemből?
- Nem! Izé... Ez csak egy szorgalmi feladat volt.
- Á, kellenek a plusz kreditek, mi? - nevett fel lágyan.
Bólintottam.

Semmi nem látszott rajta. Egy csepp fájdalmat sem véltem felfedezni az arcán, sőt jól volt. Nagyon jól!
A kedvenc márkás pólója volt rajta és az a szürke farmerja, amit közösen vettünk még a nyáron. Tökéletesen nézett ki, mint mindig. Viszont a haja megváltozott, máshogy hordta, talán rövidebb is mint szokott lenni.

Ennyi. Túl van rajtam. Még a haja is ezt mutatja.
Mármint, én eddig úgy tudtam, hogy mi lányok változtatunk valamit a külsönkön, ha szakítottunk a szerelmünkkel... Úgy látszik a mi esetünkben ez másképpen van.

- Te meg hova tüntél? - Farah a semmiből bukkant elő a hátam mögött. Mikor meglátta, hogy kivel beszélgetek, megtorpant. - Zack?!
- Szia!
Nem jött zavarba. Zack az a fajta ember, aki szereti az ilyen kínos helyzeteket, mert nagyon ügyesen tudja kezelni, ezért mindig irigyeltem.
Farah köztem és közte kapkodta a fejét.
- És - szólalt meg ismét Zack -, mit mondott a sztárocska?
- Egy héten háromszor fognak itt forgatni - vont vállat nemtörődöttséget színlelve Farah. - Lehet jelentkezem statisztának.
- Na és te, Hannah? - Fordult most hozzám Zack.
Nem tudtam válaszolni, mert becsengettek a következő órára.
- Sziasztok! - Intett hanyagul és a kémia labor felé indult.

Az lehetséges, hogy én most jobban szeretem, mint akkor mikor együtt voltunk?
Lehet vagy sem, én így érezek. Hiányzik Zack közelssége, amit most már egyre biztosabb, hogy többet nem fogom érezni.
- Valahogy máshogy nézki ez a gyerek, nem? - Kérdezte Farah inkább magától, mint sem tőlem. - Mi változott rajta?
- Az, hogy már nem érdeklem - válaszoltam megsemmisülve.

Az egész nap kaotikus volt. A tanárok hiába próbálták megtartani az órájukat, nem tudták. Mindenkit az órák utáni szereplő válogatás izgatott.
Amint véget ért az utolsó óránk Farah kirántott a padból és egyenesen a tornaterembe rohant velem. Nem mi tettünk csak így. Az egész iskola ismét itt gyülekezett. Úgy látszik mindenki vágyik egy kis csepp "hírnévre".
A telefonom rezegni kezdett a zsebemben.
Anyu.
Haza hívott, mert apu későn végez neki meg fontos dolga akadt, így nekem kell vigyáznom Lolára.
Odafordítottam a telefonom kijelzőjét Farahoz. Szerintem el sem olvasta rendesen. Mindenesetre átölelt és búcsút intett.

Nagy nehezen leverekedtem magam a lelátóról.
Megváltás volt, mikor kiértem a fülledt-büdös teremből.
- Eltévedtél? A casting odabent lesz. - Oké, egyet szögezzünk le: nem vagyok olyan mint a többi hibbant liba! Nem ugrálok, nem visítok ha véletlenül összefutok egy hírességgel, de amikor Dylan O'brien előttem állt fekete nadrágban és fehér pólóban, hirtelen kihagyott egy ütemet a szivem.
- Én...
- Dylan! - Egy kosztümös nő szólt ki miközben idegesen az óráját kocogtatta.
- Egy pillanat, Elena! - Mosolygott a nőre, aki ettől egy picit megenyhült. - Hogy hívnak?
- Ha-Hanna Price.

Dylan közelebb hajolt hozzám és a fümbe suttogott:
- Nos, Hannah, csak részegen vagy merész?