A másik (Dylan O'Brien Fanfiction)

Part Seven

Itt is köszönöm szépen a szép borítóképet Solingerer !

Akár csak egy idióta, úgy álltam a gimi udvarán. Tonnás súlyként nehezedett rám a vállamon lévő táskám, és tévedés ne essék, nem az a pár könyv volt nehéz, hanem a már aláírt szerződés nyomott keményen a földhöz.
Mindössze tizenegy percem maradt kicsengetésig, addig valahogy el kellene juttatnom hozzá a borítékot. De hogyan? Az nem állt a levélben, hogy miként adjam vissza. Persze a telefonszám ott van a papíron, de azt ugye én nem hívhatom fel, hiszen külön kritérium volt...
Tördeltem az ujjaimat. Soha nem hazudtam a tanáraimnak. De valamilyen indokot ki kellett találnom, hogy szabadon kijöhessek ide. A hányinger tökéletesnek bizonyult, hiszen Miss Charning azonnal ki tessékelt a levegőre.
Rendben van, de innen hogyan tovább?
Keressem meg a lakókocsiját? Nyilván az övé a legnagyobb, szóval még azzal sem lenne semmi gond. És aztán? Kopogjak be? És ha vendége van? És ha épp az a vendég a barátnője?
Te jó ég, még csak bele sem vágtam rendesen a dologba már akadályba ütközöm. Nálam rosszabb szerető nincs is a világon.
Tényleg azt mondtam, hogy szerető? Akkor helyesbítek, szexbáb.

Nyolc perc múlva csengetnek. Idegesen körbe pillantottam az udvaron. Tőlem balra egy kétajtós szekrényhez hasonló férfi közeledett. Úgy látszik semmit sem intéz személyesen.
Amikor már csak három vagy négy lépés választott el minket egymástól, kikaptam a táskámból a borítékot és felé nyújtottam.
- Nem tudtam pontosan hogy miképp kéne ezt át adnom - hebegtem zavarodottan.
A férfi szánakozva ingatta a fejét.
- Hány éves vagy, lányom?
Tessék? Ez neki miért is fontos?
- Tizennyolc, uram - feleltem zavartan.
- Akkor fogadj meg egy jó tanácsot, felejtsd el ezt a papírt! - vissza nyújtotta a borítékot, de ahelyett, hogy elvettem volna tőle, hátrébb léptem.
Csalódottan ingatta a fejét.
- Mr O'brien a mai nap folyamán hívni fogja - váltott hangnemet.
- Rendben van, köszönnöm.
- Hidd el nekem, pár alkalom után, nem fogod köszönni - azzal otthagyott.
Gondolkodhatnék rajta, és biztos vagyok benne, hogy több okot találnék arra hogy ne csináljam, minthogy tegyem meg. Viszont tizennyolc éven át mindig legalább tízszer átgondoltam, hogy miként cselekszem. Most az egyszer spontán és szabadon akarok dönteni.

Bár a szerződés kérte, hogy ne mentsem el a telefonszámot, de nem tehetek mást, nem vagyok jó a számok megjegyzésében. Persze, annyira nem vagyok idióta, hogy az ő nevét írjam be. A titok, mint név sem volt jó ötlet, így egyszerűen három ponttal mentettem el. Bár senki nem szokott kutatni a telefonomban mégis jobb az elővigyázatosság.

Amint kicsengettek, megkerestem Faraht, hogy elbúcsúzzak tőle. Ahogy már említettem hétfőnként az apja hozza és viszi haza a lányát.
- Azt hittem, hogy már rég el mentél - húzta fel a szemöldökét, amolyan "Hé, te meg vagy bolondulva, hogy nem rohantak el az iskolából!" stílussal.
- Meg vártam, hogy egy kicsit jobban legyek - hazudtam egyből. Nos, a füllentésekkel nem lesz gondom, úgy látszik.

Haza felé tekerve ólom súlyként nehezedett rám a tény, hogy valakinek a... Valamilye lettem. Tudom ez így nem értelmes de másképp nem tudom megfogalmazni hogy mi is vagyok valójában Dylannek. És nem szeretném szex rabszolgának nevezni bár eléggé úgy tűnik hogy ehhez hasonlóbba csöppentem bele.

Bár valóban nem lakunk messze, mégis egy örökkévalóságnak tűnt mire végre magamra zárhattam a szobám ajtaját. Loláék másfél óra múlva érnek csak haza, apa pedig talán este nyolcra. Így volt időm bőven rágódni a történteken.
Elővettem az irodalom füzetemet és elkezdtem felírni a jó és rossz dolgokat a szerződéssel kapcsolatban.
Rossz volt dögivel csak hogy néhányat soroljak belőlük: titkolóznom kell Farah, Linda, a családom és amúgy kollektív az egész emberiség előtt; ha véletlen bármikor bárhogyan kiderülne világi ribi lennék. Valószínűleg külön darts táblát gyártanának a képpemmel.
Igen, azt hiszem ezek a legszörnyűbb dolgok amik történhetnek.
Nos, a jó dolgok összegyűjtése már nem ment olyan könnyen. Kezdjük ott hogy még abszoztlút nem tudom mire számíthatok Dylannel kapcsolatban. A felajánlása óta nem beszéltünk egymással. Sőt igazság szerint, közvetlenül nem is találkoztunk. Hiszen délután is csak az ablakból figyelt.
Arra a döntésre jutottam hogy a jó dolgokat majd csak akkor fogom fel írni ha átéltem vele.
Kitéptem a lapot legalább négyszer össze hajtogattam és elrejtettem a párnahuzat aljába.

Néha annyira rühellem hogy ilyen pici a szobám. még egy nyamvadt ablak sincs amivel levegőhöz juttathatnám az agyam. Kérdem én: miért a nagy lány kapta a kicsi szobát?
Mindegy már csak jövő szeptemberig kell kibírni utána végre kolis leszek.

Elővettem a földrajz könyvemet és ledőltem az ágyra. Innentől már csak arra emlékszem hogy rezegni kezdett a telefonom. Állom ittasan ránéztem a kijelzőre és három pontot láttam az SmS feladojának megjelölve.
Azonnal felébredtem a szívem ketszáz-hússzal vert. Remegő ujjakkal nyitottam meg.
És mielőtt bárki azt gondolná, hogy hosszú, mélyre ható üzenetet kaptam, mindössze egy mondatra futotta neki:

New Bay Motel, este 10.

Szorosan lehunytam a szemem. Kezdem megbánni, hogy hallgattam a belső hangomra.
Hatalmasat sóhajtva vissza feküdtem a párnámra.
A francba.

A bejárati ajtó kicsapódott. Lola és anya nevetése szűrődött át a becsukott szóbám ajtajának résein.
Általában ha otthon vagyok - és nem egyedül - akkor mindig nyugodtság érzet öleli át a lelkem. Ma viszont ez nincs így. Persze kimentem hozzájuk, és végig hallgattam a napjuk fontos részeit, sőt még én is elmondtam, egy-két dolgot. Persze nem arról.

Répa puculás közben kerestem a legjobb mesét, hogy miért megyek én el itthonrol este tízkor. Faraht nem hozhatom fel mentségnek, mert ma az apukájánal alszik. Linda - hiába a barátnőm - elmondaná, hogy nem vagyok nála. Így maradt a szökés.

Miközben anyu megterített és én feltaláltan a ragut, apu is betoppant. Kezdődhetett a vacsora. A nap legjobb része szokott lenni ez az idő, mindig nevetgélünk, sosem fogyunk ki a mondanivalóból.
Ma viszont csak bólogattam. Tudom, hogy észrevették szótlanságom, de nem említették meg. Belül hálás is voltam érte nekik.

Miután bepakoltam a mosogatóba az edényeket. Felmentem le fürödni. Persze "okosan" pizsomát vittem magammal, hogy lássák, fürdés után lefekszem.
De amint jó éjt kívántam nekik és magamra zártam az ajtót egyből át öltöztem.
A kérdés adott: egy ilyen alkalomra milyen ruhát vegyen fel az ember?
Farmernadrágot, fehér egyszerű pólóval. Nos, ha odaérek úgy is le kell vennem majd...

A New Bay Motel a Google szerint Santa Monica déli részén van. Biciklivel félórás út, így fél tízkor kiosontam a nappaliba és az ottani ablakon kiugrottam. Használhattam volna az ajtót is, viszont az nagyon nyikorog. Jobb félni mint megijedni.
Amilyen gyorsan csak tudtam fel ugrottam a biciklire, és már tekertem is életem eddigi legnagyobb hülyesége felé...