Unicorn boy

14.

Hahaha... ne írjatok este, mert nagyon szar lesz :D
A dal csak mert Deku és csak mert cuki.

Oké, szóval baromi sok dolog történt egy nap alatt, és az elejét már le is írtam, de akkor kezdem onnan, hogy Sean szerintem hivatalosan is a testőrömnek állt szerintem.
Miért?
Szóval még mindig azon a csodálatos napon járunk, amikor is az iskolában elterjedt Mlp mániám híre. Pontosabban a nap végén, mert hazafelé - helyesbítek, Sean háza felé - sétáltunk, ki a suli kapuján.
Persze ha ez olyan könnyen ment volna, nem is lennék én én, ugyanis bár jópáran már csak a mellettem haladó gyilkos tekintete miatt se kíséreltek meg hasonló dolgot tenni, valaki azonban mégse bírta ki, hogy ne szóljon oda valami roppant szellemeset... amúgy asszem talán a nemi identitásomhoz volt köze.
Jó. Megszoktam már. De azért bekaphatja.
Illetve, az előző iskolámban történtekhez hasonlóan én semmit nem tettem, és nem is mertem, és bemagyaráztam magamnak, hogy bármennyire is sértő, pár szó nem zavar - pedig zavart.

Csakhogy nem mellőzhető a tény, miszerint aznap nem voltam egyedül. És Sean nem az az ember, aki bármit is csak hagyna. Meg is ígérte, hogy nem fogja... nos, éljen! Tényleg, éljen, de sajnos nála a problémák megoldására általában egyetlen mód létezik.
- Mondtál valamit? - torpant meg a fekete hajú, egyenesen a pár méterre álló fiúra nézve, aki egy kb öt fős társasággal körülvéve támaszkodott a kerítésnek.
- Te most komolyan őt véded? - biccentett felém az egyikük, majd nyeltem egyet és felpillantottam a mellettem állóra. Aha. Már ekkor tudtam, hogy ez nem fog itt befejeződni. - Te is pónifan lettél, vagy inkább a kisfiú érdekel, Lovell?
Aztán Sean felnevetett. Nem őszinte nevetés volt, inkább hasonlított azokra a pszichopata filmkarakterek hangjára, akik röhögve ölnek meg valakit... lehet ő is hasonló dolgot tervezett végrehajtani.
- Most hagyjátok abba, srácok.
- Hű, tényleg ennyire véded? - vigyorodott el a fiú. - Ugyanmár, nem lenne merszed a suliudvaron verekedésbe kezdeni.
Haha, na, és ez volt az a pont, mikor is fejben kijelentettem, hogy ő nagyon nem ismeri Seant. Mert ezzel együtt ez volt az a pillanat is, amikor ledobta a táskáját, és minden további nélkül levágott egyet a srácnak.
Ezek után kb ketten maradtak ott, a többiek inkább csak a távolból figyelték - vagy videózták - az eseményeket, én pedig nem tudtam elhinni, hogy már másodszorra történik ez meg. Miattam. Vagy csak a fekete hajú tényleg szeret verekedni.

Pár perc múlva már a földön fetrengve próbálták megsebezni egymást. Hozzátenném, hogy a gyerek nem gondolta jól át a dolgot, ugyanis minimum húsz centivel alacsonyabb lehetett, és szerintem konditermet - vagy bármi más edzéshez köthető dolgot - max képen láthatott.
Szóval hogy ki állt nyerésre, az ilyen szempontból egyértelmű volt. Viszont egy dolog nem. Hogy mi is számít "győzelemnek" egy ilyen helyzetben. Mert a diákok közül senki nem tervezte őket szétszedni, más nem volt ott, és reménykedtem, hogy azért nem akarja tényleg kinyírni őt.
Oké, engem nem zavart volna. De az már annál inkább, ha emiatt Seannal lesz valami... mondjuk ez már így is esélyes volt. Szerintem már rég kicsapták volna, ha a családjának nem lenne annyi pénze.
- Hagyd már abba! - kiabáltam rá, mire mindketten megdermedtek, és a többi szemtanú is egyenesen rám nézett. Szerintem kb ekkor jöhettek rá, hogy miért is történik az, ami. Mert valaki rosszatt mondott rám... ezt átfogalmazom. Szóval, valaki rosszat mondott Sean egy barátjára. Nos. Basztatni ezek után nemigen mer majd senki, ez legalább jó. - Még a végén te kerülsz bajba... - tettem hozzá, mire a fekete hajú egy utolsó pillantást vetett a kövön elterülő, vérrel és porral borított fiúra, aztán felkapta a táskáját, és biccentve nekem, hogy kövessem, elindult a buszmegállóba.
Ő is hasonlóan nézett ki, ami a fehér pólóján csak jobban látszott. Igazából egész menő volt. Irigylem a népszerű srácokat. Szétvernek valakit, és úgy néznek ki utána, mintha a The Walking Dead forgatásáról jöttek volna, ahol a közönségkedvenc, szexi fegyveres túlélő szerepét játszották.
Miközben gyalogoltunk, még hallottuk, hogy pár tanár kijött az épületből, és olyasmiket üvölt, hogy "tudhattam volna!" meg hogy "mindkettő repülni fog!", de valahogy nemigen hatotta meg őt a dolog, inkább csak zsebretett kézzel tovább sétált, és egészen biztos vagyok benne, hogy valami kis vigyor is bujkált a szája szélén.
Őrült. Idióta. Problémás. És mindezek ellenére kezdek nagyon hálás lenni neki.

- Igazán leszokhatnál erről - sóhajtottam, mikor már mindketten a szobájában ültünk az ágyán. Órákkal később. Úgy kb este hét lehetett.
Igen. Egész idáig nem beszéltünk egy szót se a verekedésről.
- Miről? - nézett fel a telefonja képernyője mögül.
- Arról, hogy baromságok miatt ilyesmiket csinálsz.
- Te nem vagy baromság - válaszolta, azzal tovább nézte a videót, amit elkezdett.
- Ez nagyon cukin hangzik, de... - kezdtem kissé gúnyosan, azonban nem tudtam befejezni, mivel a szavamba vágott.
- Tartom a szavamat. Teszek róla, hogy ne leszálljanak a témáról, el se kezdjék a csesztetésedet. Szerintem ez elég jó lépés volt kezdésnek.
- Kezdésnek... - ismételtem meg elfintorodva, miközben közelebb ültem hozzá, és a készülékre pillantottam. - Mit nézel?
- Semmit, ami neked tetszene - válaszolta, én pedig tovább bámultam. Valami lövöldözős játékról szóló videó... szeretem a gameplay-eket, de az ilyesmiktől tényleg kikészülök.
- Ez baromi unalmas.
- Neked minden unalmas, amiben nincsenek a barátságról szövegelő rózsaszín lovak.
- Egyrészt, van más hobbim is az Mlp-n kívül. Másrészt hagyd abba a rózsaszínezést, mert csak egy rózsaszín van a főszereplők közül, a többi sárga, narancs, kék, li...
- Inkább a hobbijaidat részletezd.
- Szeretek írni is - gondolkodtam el egy pillanatra. Hű. Grat, Liam.
- Lúzer - röhögött fel, mire én sértődötten elfordultam, ő pedig tovább nézte a képernyőt.

Úgy tíz perc telhetett el, amit én csukott szemmel feküdtem végig a fiú mellett, aztán mikor végetért az általa elkezdett videó, óvatosan elkezdte rázogatni a vállamat.
- Élsz még, Hercegnő?
- Anyád a hercegnő - motyogtam, majd feljebb csúsztam és a vállára hajtottam a fejemet. Eléggé fáradt voltam, szóval ez a mozdult is eléggé nehézkesen sikerült. Nem baj. Kényelmes volt.
- Ezt igennek veszem - válaszolta, azzal a hajamba simított és jópár másodpercig ismét csend támadt. Aztán sóhajtott egyet, és ismét beszédbe kezdett. - Eléggé kómásnak tűnsz, meg amúgy se hiszem, hogy ilyenkor már, holt sötétben hazaindulnál és napokig nem szólnál hozzám, mint valami szar romantikus filmben, amiért nem tudod feldolgozni a... dolgokat - kezdte, miközben én erre összeráncolt szemöldökkel ránéztem, de ő elkapta a tekintetét és inkább a falat tanulmányozta. - Ja, szóval. Asszem kedvellek. Mondjuk elég nagy értelmi fogyatékos lehetsz, ha eddig nem esett le - hadarta el.
Egy kis ideig csend támadt. Ha kívülről néztem volna a jelenetet, bizonyára egyszerre találtam volna kínosnak és nevetségesnek, mert... szóval mi is történt?
Sean most bevallotta, hogy bejövök neki? Nem, a "kedvellek" szót nem lehet egyből romantikus értelemben venni, ugye? De azt, hogy haverilag bír, miért jelentené ki? Ez egyértelmű. Igaz? Meg akkor mi volt az a bevezető a filmekről, mrg hogy nem mennék haza? Vagy... most úgy tényleg...
- Várj, mi van? - emelkedtem fel, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. - Miért... most? - próbáltam összerakni egy normális kérdést.
- Miért most kedvellek, vagy miért most mondtam el? - vonta fel a szemöldökét, majd választ nem is várva folytatta. - Nem vagyok egy romantikus alkat. Szóval nincs jelentősége annak, hogy "most". Gondoltam nem számít, hol és mikor - vont vállat.
Szóval ez a helyzet. Jó, valóban nem számított. Ő nem az az ember, aki túltervezi a dolgokat, csak megteszi őket, ahogy épp sikerül. Ez is ilyen volt.
Semmi előre betanult szöveg, semmi különleges, csak egy egyszerű nap, amikor ott vagyunk egymás mellett és csináljuk, amit mindig szoktunk. Csak egy egyszerű péntek. Ahogy azt egy tizenhét éves fiú tenné, akinek ezernyi barátnője volt, de egyiknek se vallott szerelmet, és amikor rajta van a sor, próbálja adni a szokásos stílusát - na, ez Sean.
- Hogy értve kedvelsz?
- Liam, megcsókoltalak. Minimum háromszor.
- Én... ezt tényleg fel kell dolgoznom - néztem ki az ablakon zavartan, ő pedig valamiféle megmagyarázhatatlan érzelemmel az arcán elvigyorodott egy "chh" hangot hallatva. Talán egy kicsit ő is kínosan érezte magát, és próbált nem röhögni. Vagy ki tudja. Szakadozottan kifújtam a levegőt és ismét elhelyezkedtem mellette. - Asszem én is kedvellek - mondtam kissé remegő hanggal. Próbáltam ugyanolyan laza maradni, mint ő is, de nem sikerült. Rajta is látszott, hogy kissé ideges, de belőlem egyenesen sugárzott. Főleg, mert talán magamnak is abban a pillanatban vallottam be a dolgot...
A csókok, a verekedések, az együtt alvás, a hétvégék... én teljes mértékben szerelmes vagyok Seanba.
- Ötletem sincs, hogy ezen most meglepődtem-e.
- Hidd el, ezzel én is így vagyok - nevettem fel kissé kínosan, majd a fiúra néztem, aki pedig egyenesen engem figyelt. Szóval kedvel. Romantikus értelemben. Akkor szerinte jól nézek ki? Vajon most tetszem neki? Miért kedvel? - Izé... elmegyek zuhanyozni... tudnál adni valami pólót? - kérdeztem, ő pedig csak a szekrénye felé biccentett és visszadőlt az ágyára.

Hű, de "sűrű" lett a szöveg. Na mindegy.