Unicorn boy

24 ~ End

sziasztok srácok.

na, és itt is van a vége. ezután még fogok írni valamicske végszót egy következő részben, egyrészt mert a 24 idegesítően nem kerek szám, másrészt mert pár dologról eleve szeretnék írni így  a végén, szóval légyszi lessétek meg azt is.^^

fent csak egy random zene.

Sean és én a közeli játszótéren ültünk, pontosabban a mászóka tetején, az egyik régi, fából készült vékony gerendán, ami, őszintén szólva nem volt túl biztató, főleg, mikor a fekete hajú a félelmemet látva még meg is lökött, én pedig úgy kapaszkodtam vissza, mintha alattam minimum a Grand kanyon lenne, és a leesésem instant halálnak felelne meg - ezt neki is mondtam, de kiröhögött, valami olyasmit mondva, hogy "Hercegnőből drámakirálynő lettem", én pedig elegánsan, összeszedetten valami olyasmit válaszoltam, ha jól emlékszem, talán, hogy "Bazdmeg, Sean".

Egyébként instant halál - ez egész jól hangzik, így kellene hívni a játszótereket. Vagy instant sírásnak, mert nem telik el úgy nap, hogy minimum három gyerek ne kezdjen el bőgni valamin, általában akkorra időzítve, mikor én tanulok.

Csodálatos olyan helyen lakni, ahol egy játszótér van a ház előtt...na mindegy, haladjunk.

Még mindig január közepe, s még csak egy nap telt el azóta, hogy Sean náluk aludt, vagyis talán annyi se, mert suliba együtt mentünk, kivételesen ugyebár tőlem, s megéri megemlítenem, hogy Seannál ugyebár táska se volt, úgyhogy az iskolában elég érdekesen telhetett a napja, vagy másoknak miatta, mikor is minden órán, szinte már rutinszerűen közölte, hogy ő márpedig nem tudja megmondani a tegnapi házi megoldását, mert "nincs nála semmi felszerelés, meg mellékesen amúgy se csinálta meg azt a szart" - és igen, bizonyára nehéz lenne megmondani, hogy a tanárokat vajon a mondta első vagy második fele idegesítette fel jobban.

Aztán suli után megbeszéltük, hogy hazajön velem, és megint nálunk alszik, s miután miután ez megtörtént, és lepakoltuk a cuccait a szobámban, lementünk a boltba venni valami üdítőt.

És kb így jutottunk fel a mászóka tetejére, alattunk a homokban két kóla kiürült fémdobozával.

- Ki írt? - kérdeztem, mikor a fiú elővette a telefonját, és megnyitotta az üzeneteit, sóhajtva, de egész szórakozottan olvasva a nemrég írt sorokat.

- Féltékeny vagy? - nevetett fel, mire én a szememet forgatva válaszoltam.

- Ha bárkivel meg is csalnál, még engem irigyelne az a valaki, amiért nekem többé nem kell elviselnem a társaságodat - jelentettem ki, ő pedig bár nem sértődött meg, a mondandómra nem reagált, helyette csak odatartotta elém a telefonja képernyőjét.

- Dy írt - mondta, bár ez már számomra is egyértelmű volt. - Látta, hogy együtt mentünk suliba, és idézem, "hányingere van attól, hogy milyen nyálasak vagyunk, de azért az esküvőre hívjuk meg".

- Nem is vagyunk nyálasak - vontam össze a szemöldökömet, bár inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek. - És esküvőnk se lesz.

- Szerintem se, de Dylen szerelmi élete olyan sivár, hogy neki az is nyálas és romantikus, ha valaki egy másodpercig rámosolyog - röhögött. - Egyébként mi az, hogy nem lesz esküvőnk? - nézett rám megjátszott csalódottsággal, mintha az előbbi mondatommal megbántottam volna őt.

- A házasság hülyeség - néztem félre, a közelben lévő kocsma falait tanulmányozva inkább.

Hiába is, nem akartam hirtelen megváltoztatni a laza hangulatot, de a szavak valahogy csak úgy kimondták magukat, és Sean valószínűleg megértette, miért van a dologról ilyen véleményem - ami nem más, mint a szüleim válása.

- Nos, végtére is csak egy papírról van szó - vont vállat, átölelve az oldalamat és nyomva egy csókot a tincseim közé. Talán valami nyugtatásnak szánta vagy ilyesminek, és be is vált neki. - De attól még tervezhetek hosszútávra, nem? - vigyorgott.

Ez már valahogy felkeltette az érdeklődésemet, hogy mit jelent nála a "hosszútávra tervezés", úgyhogy érdeklődve és kíváncsian a szemeibe néztem.

- Mik is pontosan a terveid?

- Azt fogod mondani, hogy csak álmodozom, és addigra nem is leszünk együtt, szóval inkább maradj kussban és bólogass csak, jó? - viszonozta a tekintetemet egy mosollyal, s mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. - Arra gondoltam, hogy a gimi után összeköltözhetnénk - fejezte végül be, én pedig nem igazán tudtam erre hogy reagálni, és ha nem tudok valamire hogy reagálni, akkor általában valami nagyon nagy faszságot vagy sértő dolgot mondok, s igaza volt, valószínűleg ez most az "addigra már nem is leszünk együtt" lett volna, de nem tettem, nem mondtam semmit, csak a fejemet csóválva a vállára hajtottam a fejemet, és vele együtt "álmodoztam".

Úgy gondoltam, hogy ha Sean azt mondja, hogy a kapcsolatunk tovább fog tartani, mint egy hülye gimis szerelem, és nem végezzük úgy, mint a szüleim, vagy mint valakik, akik pár év után egymás nevére se emlékeznek, akkor azt hiszem megtehetem, hogy hiszek neki...

...és jól tettem, hogy hittem neki.

A metró borzalmasan zsúfolt volt aznap, s megfordult ott mindenféle ember, fiataloktól kezdve idősekig, mint különböző célból utazva és helyekre tartva.

Mellettem két kisgyerek állt, s én próbáltam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egyikük a nyálas, ragacsos kezével belém kapaszkodott, a másikuk pedig a fülembe ordítozott, és az anyjuk nem tudott velük mit kezdeni, mindemellett pedig nem, egyáltalán nem találtam ironikusnak az egyik hatalmas épület oldalán elhelyezkedő hirdetést, miszerint "Szülőként a legátlagosabb percek is izgalmasak!".

A város ezen része nekem egyébként egészen különlegesen hatott, mivel pár évvel ezelőtt csak vásárolni jártunk errefelé, plázába mentünk vagy mozizni, esetleg sétálni valamelyik nagyobb parkban.

Az én kis lakótelepemhez vagy Seanék kertvárosához képest tényleg ég és föld volt az egész, és a tíz-húszemeletesek látványa után leküzdve az enyhe kultúrsokkot, meg is indultam a felírt cím felé, na nem mintha nem jegyeztem volna már meg az a pár látogatás miatt, amikor még csak nézelődni mentünk oda.

Az épület maga nem volt különleges, szürke, unalmas és átlagos, csak mint a többi, és ha valaki ránézett, bizonyára még idegesítette is a látványa, de amint beütöttem a kódot és beszálltam a liftbe, engem mégis ezeknek az ellenkezője fogott el - izgalom és öröm, meg valami olyasmi, mint mikor gyerekként kicsomagoltam a karácsonyi ajándékot.

A lift lassan megállt a hatodik emeleten, én pedig még egy nagy lélegzetet vettem, és a telefonom kijelzőjén gyors megnézve az időt, kinyitottam az egyik ajtót -nem volt csukva, de azért a kulcsot a biztonság kedvéért a zsebemben tartottam -, s elém tárult a párszor már látott lakás előszobája, vagyis inkább nappalija,mert volt olyan nagy, hogy annak elég jól be lehessen rendezni.

Maga a hely nem volt túl nagy egyébként, ugyanezzel a szobával egybekötve egy angol konyha, hátrébb egy nappali és egy fürdő, ráadásul üres is volt, vagyis, egyelőre üres, de még a legtöbb dolog ki se lett pakolva.

- Már kezdtem azt hinni, hogy elvesztél a tömegben - lépett oda hozzám a fekete hajú, arcán egy olyan "kedves vigyorral", majd mielőtt bármit mondhattam volna, az ajkaimra hajolt.

- Sean, még szinte be se jöttem - toltam őt el pár másodperc után, bár a fejemet csóválva, de szintén mosolyogva. - Hagyj levegőt venni, tényleg tömeg volt, és azt hittem meghalok, mire ideérek.

- Tudom, pont ezért kaptad - válaszolta szórakozottan. - "Üdv itthon csók" - tette hozzá, kiemelve az itthon szót.