Harcosok törzse: Új generáció

Prológus

A nap lassan kúszott fel az égen, sugarai egyre erősebben hatoltak át a tölgyerdő levelei között. A hajnali harmat itt-ott még nem száradt fel az aljnövényzetről, de gyorsan cseppentek a földre, mikor valami elhaladt köztük. Egy macska. Apró nőstény, fehér-szürke cirmos bundával. Nem lehetett idősebb hét holdnál. Néha meg-megállt, zöld szemeivel körbenézett, majd füleit forgatva hallgatta az erdő neszeit. Amikor nem vett észre semmit, lassan odébbügetett, hosszú, mancsából kiálló karmai felszántották a talajt, ott ahová lépett. Zörgést hallva lelapult a földre, majd úgy nézett körbe. Egy mókus szaladt le a fáról a páfrányok közé, élelelmét elásva. A cirmos nőstény lassan közeledett a zsákmány felé. Tudta, hogy el kell kapnia. Egy mókus hatalmas zsákmány lenne a törzse számára. És még a mentora is hogy örülne növendéke sikerének! Egy hold telt el az avatása óta, és elősször vadászott teljesen egyedül. Ahogy elfoglalt prédájához ért, hangos vertyákolással ugrott rá valaki, a kiszemelt mókus természetesen elillant.
-Megvagy!-morrantotta játékosan egy fiatal, szürke kandúr. A kis nőstény fivére volt.
-Sziklamancs! Nem láttad, hogy vadásztam! Elkergetted a mókust, egéragyú!-sziszegte. Kisebb szégyenérzet fogta el, hogy nem érezte meg testvére illatát.
A harcosoknak kíváló érzékkel kell rendelkezniük.
Gondolta magában, ahogy alomtársa dorombolva megszólalt.
-Ne legyél ilyen, Farkasmancs, ezt elhibáztad. És?-ült le bozontos farkát mancsai köré csavarva.
-Fogadjunk, hogy Oroszlánkarom figyel engem!-kémlelt körül, hátha meglátja valahol mentora barna bundáját. Mivel sehol nem volt hamar megnyugodott.
-Hogy lenne itt, ha épp az őrjáratokat szervezi?
-Szóval nem is érdekli, hogy mit csinálok.-nézett lefelé, rendellenesen hosszú karmait a fűbe mélyesztve.
-Sírni fogsz? Ha igen ide bújhatsz. Tudod, hogy engem nem zavar, ha sírsz.-húzódott közelebb alomtársa, hogy a kis nőstény bundájához érhessen, de az felkapta foltos fejét.
-Nem kell!-sziszegte, majd halkabban nyávogta.-Nem sírok.
-De nem baj az. Még a harcosok is szoktak. Nem láttad legutóbb Kékszemet?-kérdete a nagyobb kandúr, bal mancsát felemelve.
-Sziklamancs, meghalt az anyja, persze, hogy sírt. És végre hanyagoljuk ezt a témát.-indult meg a tábor irányába.
-Most akkor nem vadászol? Mi lesz, ha Oroszlánkarom számon kér?-ment húga után.
-Téged Feketevihar nem keres?-sóhajtotta bátyjára se nézve, szürke füleit hátra csapva.
-Mikor lettél nem jófej? Ilyen vagy, mióta Tigrismanccsal összevesztél. Még mindig bánt?-tette keresztül bozontos farkát húga keskeny vállán. Farkasmancs csendben maradt. Azóta a nap óta lassan fortyogó dühöt érzett növendék társa iránt. Még akkor sem tudott nyugodt maradni, mikor barátok voltak. Tigrismancs mindig is az volt, ami Farkasmancs nem lehetett. Magas, gyors, erős, jó harcos és ráadásul minden kandúr figyelme a fehér nőtény kéken csillogó szemein akadt meg.
-Tudom, hogy azt hiszed, hogy ő tökéletes. De elég idegesítő is egyben. Szinte mindenkinek megmutatja a harci mozdulatot, amit épp tanult. Egyik növendék se csinálja ezt!-próbálta felvidítani testvérét kisebb sikerrel.
-Csak a kölykök élvezik.-kuncogta pimaszul fehér bajsza alatt.
-Látod, ez már egy kuncogás volt.-paskolta meg játékosan a mancsával Farkasmancs vállát, mire ő megtorpant.
-Azért nem kéne üres manccsal visszamennünk.-nézett fel bátyja sárga szemeibe.
-Igaz, nézzük meg a pataknál mit találunk!-ezzel a mondattal a szürke kandúr átvette a vezetést a kétszemélyes vadászjáraton és elindultak a SzélTörzset és a VillámTörzset elválasztó keskeny kis patak mellé.

A tábor tisztásán több macska gyűlt össze a Magasszikla köré. Annak lábánál egy kicsi, de köpcös, hosszú karmú, világos-, és sötétbarna foltos kandúr ült, harctól kopott bundával. Oroszlánkarom volt az, a VillámTörzs vezérhelyettese, aki épp az őrjáratokat szervezte. Alig egy hold óta foglalta el ezt a posztot.
-Szóval...-kezdte bizonytalanul.-Alkonyatkor vezetek egy határ őrjáratot. Akkor jöjjön velem Tépettfülű...
-De Tépettfülű kint vadászik Jégmanccsal. Nem érnek ide addigra.-szakította félbe egy fekete nőstény.
-Oh, bocsánat, köszönöm, hogy szóltál, Szedertüske.-kapta lefelé a fejét feszülten. A nagy nőstény csak egy ideges morranást hallatott, de nem szólt semmit.
-Akkor jöjjön velem Farkasmancs, Rókafarkú és Csíkoslábú Tigrismanccsal.-folytatta farkát meglengetve.
-És a pirkadati őrjárat? Gyerünk, nem érek rá egész nap!-morrant fel Szedertüske.
-Vezesd te azt az őrjáratot.-Oroszlánkarom kék tekintete találkozott a sötétbarna bundás nőstény zölden villogó szemeivel. Amióta a foltos kandúr vezér helyettes lett, azóta mindig érezhető volt a feszültség kettejük között.-Vigyél, akit szeretnél.
-Értettem.-Szedertüske biccentett egyet felé, majd a tábor tisztásán kezdte összeszedni kis csapatát. Oroszlánkarom felkelt és szétnézett. Látta húgát, Hótoll ahogy Sötétarcúval és Aranymadárral beszélget. Kicsit távolabb Égerbundás és Fűzlevél egymást mosdatta, a mellettük lévő Félsziklán pedig a három idős macska feküdt.
Hol van Farkasmancs és Sziklamancs?
-Oroszlánkarom!-egy fekete-fehér kandúr lépett mögé. A barna kandúr rögtön felé kapta a fejét.
-Oh, Feketevihar. Megijesztettél.-morrantotta lágyan, mikor barátját meglátta. A két kandúr együtt nőtt fel, így szoros barátságuk nem volt meglepő.
-Pettyesarcú és Gesztenyehasú egy rókát jelentett közel az ÁrnyTörzs határnál. Szervezzek egy őrjáratot?-lengette meg feszülten fehér végű farkát.
-Köszönöm, hogy szóltál, és igen, szervezz egy őrjáratot. Ha szeretnéd vidd magaddal Sziklamancsot is. Jó tapasztalat lesz számára.
-Értettem. Még mindig kint van és Farkasmancsot keresi?-kérdezte a fekete kandúr fehér mancsát megnyalva.
-Igen. Remélem nem esett bajuk.-engedte le fejét aggódva.-Nem kellett volna elengednem egyedül vadászni
-Nem lesz. Tudják, hogy, alig tanultak még valamit és úgy nem harcolhatnak.-tette mancsát barátja vállára.-Biztos itt lesznek pár szívdobbanás múlva.
-Remélem is.-amint ez a beszélgetés lezajlott a két növendék máris megjelent a tábor bejáratánál, mindkettejüknél egy-egy pocok volt. A két harcos hozzájuk lépett.
-Sziklamancs, készülj, őrjáratra megyünk, néhány macska látott egy rókát a területen.-amint kimondta, már el is lépett onnan növendékét várva.
-Egy róka! Ez nagyon izgalmas!-mormogta tele szájjal, majd mentora után pattant.-Majd találkozunk, Farkasmancs.-nézett hátra alomtársára, aki nézte, ahogy a két kandúr lassan eltávolodik.
-Hol voltatok ennyi ideig? Tudod, hogy aggódtam? Úgy volt, hogy magasnapra visszaérsz!-emelte fel szigorúan a hangját, mire a kis nőstény lehajtotta fejét.
-Sajnálom. Sziklamancs értem jött, de nem akartam üres manccsal visszajönni.-kószán felpillantott a kandúrra, aki sóhajtott egyet.
-Legközelebb ne legyen ilyen!-vett vissza a hangnemből.-Inkább vidd a pockot az időseknek. Biztos éhesek már. És készülj fel, alkonyatkor őrjáratra megyünk. Ha találkozol Tigrismanccsal szólj neki is. Csíkuslábúval együtt jöjjenek. Farkasmancs arca egy kisebb, undorodott grimaszba váltott. Még ennyi interakciót se akart növendék társával. De csak mentora felé bólintott.-Rendben.-felvette a kis pockot és elindult a napozó idősek felé.
Nagyszerű. Ő is ott van.
Nézett a nagy, fehér nőstény növendékre, aki az egyik idős nőstény, Zsályafarkú mellett kuporgott és a történeteit hallgatta.
Ezt csak a kölykök csinálják. Bezzeg ha én próbálnám meg rögtön hurrognának.
Felugrott a Félsziklára és megállt egy másik idős macska mellett. A sötétcirmos kandúr, akinek világosabb barna foltok tarkították bundáját, felnézett rá és lassan elmosolyodott.
-Áh, Farkasmancs!-komótosan felült.-Látom vadásztál. A gyomrom már eléggé korgott.
-Mhm.-hümmögte tele szájjal, majd a kis pockot letette elé.-Jó étvágyat. Sajnálom, hogy csak egy kis pockot tudtam hozni.-ült le öregebb törzstársa elé.
-Semmi gond. A nagyobb préda had legyen a harcosoké. Nekem nem kell sokat ennem, ahhoz, hogy egész nap itt feküdjek.-dorombolta lágyan. Az öreg kandúr, név szerint Sárosfoltú, mindig is jó kapcsolatot ápolt a tanítványokkal.
-Azért törekszünk, hogy minél nagyobb zsákmányt hozzunk.-mosolyogta a kis nőstény hátrapillantva, majd vissza az öregre.
-Emlékeztetsz az egyik kölykömre, Virágmancsra. Bár itt lenne még szegény.-Farkasmancs látta az idős kandúr sárga szemeiben a szomorúságot, miközben az a tőlük pár lépésre alvó, fekete nőstényre nézett.-Magyalbogyónak hatalmas fájdalom volt a lányunk elvesztése. Pedig már a második almunkat terveztük.
-Sajnálom azt ami Virágmanccsal történt.-nézett fel a magasabb kandúrra.
-Nem kell sajnálni. Mindig itt lesz, és figyel minket. Az egész törzset. Én meg nemsokára láthatom őt.-mormogta lágyan, miközben neki állt a pocoknak.
-Jó étvágyat! Én megyek, mert szólnom kell Tigrismancsnak.-ezzel a mondattal felkelt és megfordulva a Zsályafarkúval beszélgető fehér nőstényhez sétált.
-Heeelló, Farkasmancs, már nem vagy megsértődve?-köszönt előre keserűen.
-Szia...-egy pillanatra hezitált, hogy mit mondjon, de inkább csak a lényeget mondta el.-Oroszlánkarom üzeni, hogy Csíkoslábúval együtt jöttök a pirkadati őrjáratra.
-Nagyszerű! Remélem vezethetem.-húzta ki magát. Farkasmancs ezt már nem állta ki szó nélkül.
-De növendék vagy. Azok nem vezetnek őrjáratokat.-csóválta meg idegesen a farkát.
-De nekem különlegesek a képességeim. Csíkoslábú megmondta. És amúgy is, ne beszélj itt nekem semmiről, vagy egy holddal idősebb vagyok. Amióta a vezérhelyettes a mentorod nagyon el vagy telve magadtól, Farkasmancs.-állt a kis foltos elé.
-Édes CsillagTörzs, gyere le értem!-ezzel a mondattal otthagyta társát, igaz, a szavak amiket visszamondott volna égették a nyelve hegyét. Lassan sétált a gyógyító barlangja felé.
Talán Borostyánfarkúnak kibeszélhetem magam...