Harcosok törzse: Új generáció

Fogságban

Oroszlánkarom idegesen lépkedett Vöröscsillag előtt. A reggeli napfény megcsillant kékes szemeiben, melyben harag és aggodalom keveréke gyúlt. Nehezen tudta elfogadni, hogy növendéke eltűnt. Az éjszaka esett, emiatt nem találtak semmi nyomot a kis szürke foltos növendék után. Oroszlánkarmot rendkívül gyötörte a bűntudat. Fejében, az ő hibája volt, hogy eltűnt. Félt, hogy többet nem látják.

-Nyugalom, Oroszlánkarom. Farkasmancs a te növendéked. Okos.-próbálta nyugtatni helyettesét.

-Egész éjszaka keresték! Mi van, ha meghalt?-emelte fel tekintetét a vörös-fehér vezérre, ki az éjszaka alatt elvesztette egyik életét. Már csak egy maradt, az utolsó.-Az én hibám, nem figyeltem rá eléggé. Ez volt az első harca.

-Nem szabad a legrosszabbra gondolni.-Sétált a barna foltos kandúr elé és megnyalta a feje búbját. Mindig is szoros volt a kapcsolata a fiatal harcossal. Vöröscsillagnak sosem volt társa, így kölyke sem. Oroszlánkarom egyfajta pótlék volt számára. Mikor még Vörösfülű néven élt harcosként a törzsben, Borzcsillag vezetése alatt, nagyon közeli kapcsolata volt testvérével, Mézlevéllel. A krém színű nőstény Oroszlánkarom és két alomtársának anyja volt, ezzel rokonná téve Vöröscsillagot és jelenlegi helyettesét. A vörös-fehér, karcsú kandúr sokkal inkább volt apa Oroszlánkaromnak és testvéreinek, mivel a valódi apjuk születésük után nem sokkal meghalt egy csatában a FolyóTörzzsel. A gyászoló nőstény számára pedig egyedül alomtársa közelsége jelentette a nyugalmat. Miután pedig Mézlevelet magához szólította CsillagTörzs egy nagyobb zöldköhögés járvány alkalmával, a három kölyök és anyjuk testvére között mégjobban megerősödött a kapcsolat. Igaz, mindegyiküket megviselte, amikor az egyiküknek, Sziklaszívnek el kellett mennie az ÁrnyTörzsbe, mivel annak gyógyítója növendék nélkül halt meg. Büszkék voltak rá, amiért ezzel a tettével megmentette a törzset, de rettentően hiányolták a barna, eldeformált mancsú kandúrt.

-De ő az első növendékem. Hogy ne félteném? Hogy ne gondolnék a legrosszabbra?-nézett az idősebb vezér sárga szemeibe.-És ha egy növendékre képtelen vagyok vigyázni, hogy lehetnék helyettes? Ráadásul nem is lehetnék helyettes így, hogy ő nem lett harcos! A többieknek igaza volt, Szedertüske, vagy Feketevihar jobban megérdemelte volna a posztot.

-Tudom, hogy nehéz, de nem szabad feladnod. Amíg van arra esély, hogy él, addig keressük.-emelte meg a fejét a sovány kandúr.-És ne csüggedj. Lehet, hogy a törvénnyel szemben volt a döntésem, mi szerint választottalak, de okkal lettél te a helyettesem. Benned bízok a legjobban Hótoll mellett.

-Oroszlánkarom!-szólította barátja, Feketevihar a Magasszirt bejáratából. A barna kandúr biccentett vezérének búcsúzóul, majd csatlakozott törzstársához.

-Megtaláltátok Farkasmancsot?-nézett reménykedve a fekete harcos sárga szemeibe.

-Nem.-szegezte tekintetét a kőre, melyen a vezérhelyettes csikorgatta hosszú karmait.

-Mi az, hogy nincs meg?!-sziszegte, társához közel hajolva.

-Se nyom, se test, se szag. Eltűnt. Sajnálom, Oroszkánkarom.-nézett oldalra a fekete kandúr, bűnbánóan.-A legjobb nyomolvasókat vittem a törzsből, de még ők se találtak semmit. Az éjjel esett, te is tudod.

-Tudom de...-sóhajtott, majd leült, farkát feszülten csóválva.-Ő volt az első növendékem. De ha egy darab kölyökre nem tudok vigyázni, hogy vigyázzak egy egész törzsre? Igazuk volt, nem érdemlen meg a rangom.

-Dehogynem! Vöröscsillag okkal választott téged.-nyomta orrát a nála alig idősebb kandúr homlokához.

-Te sokkal inkább megérdemelted volna, mint én.-motyogta a vezérhelyettes halkan.